Mindenki strandon

Érdekes hetet zártunk, gyakorlatilag minden nap az agyzsibbasztó fáradtságból való kitornászás, mint kihívás jegyében telt olyan este 6 körültől, de aztán estére némiképpen regenerálódva - mindent kitörlök a fejemből, ha lehet és semmivel nem foglalkozom.

Most pedig gyilkos meleg vette kezdetét, egészen csendes a város, most aztán mindenki valamilyen vízparton heverészik engem kivéve, de nem sajnálom magam, mert nekem a szoba csendje jelenti a tökéletes regenerálódást, minden más csak elvesz.

Múlt héten vettem 3 új könyvet, végülis ezt az Erőss Zsolt féle kalandot érdemes feldolgozni a tények pontos ismeretében úgyhogy megvettem a Himalájánál magasabbra művet, aztán Murakamitól a Kafka a tengerpartont, valamint egy közgazdasági eszmefuttatást: Gyors és lassú gondolkodás (Daniel Kahneman). Ezen még nem tudom, hogy fogom átverekedni magam és mikor, de talán eljön az az idő is.

Egy hét múlva jön egy aktívabb szabadság szakasz még sok titkot rejt előttem, ugyanis nagy kalandba próbálok belevágni: elmegyek az Ozora fesztiválra. Hát meglátjuk mi jön ki ebből.

Az elmúlt 5 napban regenerálódtam a vasárnapi futásból, de ma ismét elmegyek este, csak nem túl későn - a nagy tanulságokból okulva. Veszélyes dolog az ilyen önkizsigerelés, még ha sport címén is, mert aztán az ember nem győzi magát visszaegészíteni, gondolok itt az egész héten át tartó féktelen étvágyra, amelyet feltehetőleg okosan kéne/kellett volna kezelni, egy vagy két bizonyos dolog pótálásával, mivel azonban ez nem tudom mi kéne, hogy legyen, ettem ezt-azt, érzem is az eredeményét. 

Az első 15K

 Nem készültem rá napok óta, egyszercsak jött az ihlet: ma megpróbálkozom a 15 km futással. Tulajdonképpen majdnem minden jól ment és ami nem, azt is inkább magamnak okoztam. Az első 10 km-t takarékon futottam, nagyon szépen félretéve az energiáimat. Utána pedig éreztem, hogy simán futhatok tovább, ebből nagy baj már nem lehet, mármint fizikailag. Közben besötétedett teljesen, az utolsó 5 km-nek kb. este 10 óra tájban kezdtem neki. Szép lassan eltűntek körülöttem az emberek, a máskor idegesítő sétálgató párok, csapatok elkezdtek hiányozni. Az első igazán sötét résznél, az addigi köröknél korábban már kétszer szembejött részeg hajléktalan felém indult, nem is értettem, visszahőköltem, de nem lett semmi baj, megtántorodott és hátralépett, békén hagyott. Kicsit elgondolkodtam, ez most tényleg egy futót akart megállítani valamivel? Futottam tovább, a máskor hű segítőtársamként funkcionáló zene most fura tingli-tanglinak tűnt, nem volt szerencsés választás, persze nem ilyenkor kellett volna új dallamokat keresni. Aztán egyszercsak a számba kaptam egy nagy adag repülőbogarat, nem baj, a reflexeim jól működtek. Egy kilométer múlva már a torkom annyira kiszáradt, hogy kénytelen voltam kevésbé úrinős megnyilvánulásokra, de legalább a megmaradt, torkomba ragadt bogaraktól is megszabultam. Lelkileg azonban kezdtem egy kicsit megzuhanni, most már tényleg nem volt senki rajtam kívül, ráadásul kezdtem érezni 12 km-nél a lábaim és a testem meglepetését, ez most mi, tényleg elkezdtem feszegetni újra a határokat? Végül jól vettem fizikailag az akadályt. Lefutottam, jól esett, jól ment, de az utolsó 2 km-t már egyre erősödő félelemmel, mikor lesz már vége? érzésekkel futottam végig. A körülöttem vadászni induló nyestnek és sündisznó játékos harcának sem igazán tudtam örülni. Alapvetően az időzítést rontottam el, ennyire későn már nem jó futni, habár emlékszem én korábbi hasonló napszakbeli futásaimra, amelyekkel semmi probléma nem volt.
Mindegy végülis megvolt az első 15K, büszke lehetek magamra. A szervezetemet kissé kizsákmányoltam ugyan, most valamikkel pótolni kéne, de még nem tudom mivel, bedobtam másfél kálciumtablettát este, aztán majd még utánanézek mi ilyenkor a teendő. Járni mondjuk nem annyira tudok stabilan, de majd gondolom regenerálódom.

Magic market

A vasárnap délelőttök most már csak úgy tekinthetőek ideálisnak, ha egy részüket a Szimpla Piacon töltöm, reggeli, kávé, padlizsánkrémes szendvics, teljeskiőrlésű croissant vagy kakaós csiga, bio paradicsom, szivárvány mangold, sárga cukkini társaságában. Ez ma is így is történt. Utána még kiegészítettem a szokásos Gozsdu udvari piaccal, majd végre megnéztem a Kishon Kávézót, amelynek hihetetlen jó belső udvara van, titkos nyugodt sziget a nagyvárosban.

 

 

 

Kishon Kávézó (Izraeli Intézet)

  

Kosher Pizzéria (Kazinczy utca)

Egy újabb

Egy újabb születésnapot tudhatunk le, amelynek keretében elszántam magam arra, hogy többé nem publikus a születési dátumom, tekintve, hogy szerintem kezdek belecsúszni a kevésbé szalonképes életkorú  kategóriába, legalábbis még nem nőttem hozzá az évek számához az biztos.

Egyébként pedig nagyon jó volt, előző este baráti party a napot pedig a lehető legnyugodtabban igyekeztem tölteni, voltunk ebédelni a Laci?Konyhában, ami szinte visszatérő szülinapi program.

Ha áram van

Átütő mélységekben tapasztaltam meg a néhány éve nagy szlogenné vált "ha áram van, minden van" kifejezés értelmét. Mondjuk, ha jobban belegondolok simán kibírható volt, de tény, hogy kellemetlen, furcsa, érdekes.
Mint kiderült az egyik havi ELMŰ számlát véletlenül nem fizettem be 3 hónappal ezelőtt, és ugyan azóta befizettem mindig, fellépett a 60 napos fizetési késedelem, ezért tegnapelőtt este úgy érkeztem haza, hogy az ajtóban találtam egy cetlit - utólag elgondolkodtató, hogy konkrétan rá se néztem, beléptem és csak onnan jöttem rá, hogy ki lett kapcsolva az áram.

A rendkívüli kellemetlenséget (lévén este 11 óra) a felháborodás majd értetlenség követte, tudniillik én akkor még úgy sejtettem, és majdnem így is volt,  hogy mindent befizettem, sehol semmi elmaradásom. De nem, ezek kijöttek és mindenféle külön telefonhívás nélkül kikapcsolták. Mindegy a saját hülyeségem és figyelmetlenségem áldozata vagyok, kár is lenne másokat okolni, persze nézhetjük úgy is, hogy miért vesz semmibe az ELMŰ, miért csak úgy kikapcsolja, minek küld ajánlott leveleket a mai világban, amikor az embernek nincs ideje a postára rohangálni, sőt a magam részéről ha csak tehetem, be nem teszem a lábam ilyen jellegű hivatalokba, sőt semmilyen hivatalba.
 Olyannyira, hogy nekem már hivatalnak számít egy orvosi rendelő is, tehát  oda se megyek be, hacsak nem vagyok éppen a halálomon vagy legalábbis fenyegető közelségben.

Megjegyzem az egy dolog, hogy figyelmetlen voltam és bár a következő számlákon nem jelzik egyértelműen, hogy éppen tartozásom van (legalábbis én nem vettem észre, mert kevésbé hangsúlyosan, úgy is mondhatnám semmennyire nem hangsúlyosan van feltüntetve, nem úgy mint a kormányrendelet értelmében vett rezsicsökkentéssel mennyit nyertem ebben hónapban és az elmúlt időszakban), de utána az értesítési papíron az ELMŰ központi száma van megadva "amennyiben észrevétele van" címnek, amely mögött nyilvánvalóan káosz és az ügyeket kezelni képtelen ügyfélszolgálat áll, a telefont fel sem veszik, hálistennek a call center automata szimpatikus, kellemes férfiszinkornhangjára legalább költöttek, egyébként ez nem egy elhanyagolható körülmény, hogy értelmes George Clooney hangon hallom azt, hogy az aktuális várakozási idő több, mint 5 perc (milyen diplomatikus megfogalmazás) a 20. percnél már feladtam. Ennek is megvan a pszichológiája, csak a hazugság amúgy inkább rövid távon kifizetődő. Persze ki tervez manapság hosszútávra...?

Szóval nem veszi fel senki, a személyes ügyfélszolgálat pedig csak déli 12 órától van, amikor az ember nyilván viszonylag nehezen tudja megoldani, hogy elmenjen, sebaj, hibázott viselje a következményeket, hogy rohadna meg az ingyenfogyasztó, csekkbefizetést kihagyó, áramlopó féreg!

Megérkezem délután fél5-re, egy hatalmas sor kígyózik, de nem az ügyek megoldására várakozva, hanem az "Előkészítő ügyintézésre", ahol még csak a sorszámot osztják. Tekintve, hogy ezt 5-ből 5 ember nem is érti, mindenki először odamegy a sor elejére, akar húzni egy sorszámot, majd felvilágosítják - amúgy kedvesen, hogy nem, ez a sor vár a sorszámhúzásra. Viszont hiányolom a sorszámhúzásért kiadott sorszámokat, valamint a sorszámhúzás sorszámhúzásának a sorszám kiadásaira külön nyitnék egy másik elő-előkészítő ügyintéző pultot is.

Amúgy értem a logikát, nyilván azért van erre szükség, mert a sok barom (ügyfél) odamegy mindenféle papír nélkül és egyenként kell nekik pedagógusként elmagyarázni, hogy meg-ha-tal-ma-zás, meg, hogy bér-le-ti szer-ző-dés stb., amit mondjuk, ha értelmesen előtte leírnának nekik lehet, hogy felfognának, de nem, ez így jobb, balkánibb, parasztabb, márpedig az ELMŰ úgy döntött, hogy ehhez az országhoz ez illik.

Végül bejutottam és elintéztem az ügyeket kb. másfél óra után és hát igen, hibáztam, kihagytam egy hónapot, megérdemlem. Azt viszont nem, hogy utána továbbszivassanak.

10 kilometer run

A hídon eufóriát okozó zene a fülemben, mindent és mindenkit szeretek. Megérkezés a pályára, bemelegítés - még mindig királynak érzem magam. Elindulok.
Kicsit nehezen megy, sokan vannak, fehér homokkal vegyes új narancssárga sóder övezi a futópályát, nem bírom ezt a színt, sose szerettem. Sokan elfutnak mellettem, soha nem frusztrált, mert rendszerint néhány száz méter múlva visszaelőzöm őket, vagy ott kullognak behúzott vállakkal. Az energikusan futó lófarkas lányok elegánsan lépkednek kicsit később, persze intenzív gyaloglásnak álcázzák, hogy kifogytak a szuszból. Megszólal a kedvenc zeném, erőre kapok, 1 km completed - diktálja hirtelen a Nike futó alkalmazás a fülemben, time: 6:45 minutes. Nem rossz, sőt. De nem is akarok ennél gyorsabb lenni. A 7 fölötti már bénázás, de nem akarok 6 alá menni. Elfutok az állatkert mellett. Nem akarok ünneprontó lenni, de a gólyák tök büdösek. Ott ülnek bénán a kerítés mögött, jó sokan. Nem erre teremtették őket mondjuk. Persze meleg is van. Na megyek tovább, jön a kedvenc "erdős" részem, itt már kevesebben andalognak, vadabb, kihaltabb rész, rögtön bele is jövök a futásba, aztán közeledik az Árpád-híd 2 km completed, a sebesség maradt, kicsit rosszul veszem a levegőt fáj a bal oldalam, megpróbálom préseléssel visszahozni magam, erős koncentrációt igényel, ezzel el is megy a következő kilométer. Át a híd alatt, előtte a kútnál kivételesen megállok inni, mert teljesen ki vagyok száradva. Ilyet nem szabad csinálni, szomjasan mentem. De mondjuk az embernek dönteni kell, vagy az a veszély, hogy pisilnie kell végig, vagy az, hogy szomjas. Bevizezem magam kicsit, jön a túloldal. Itt már sima ügy szokott lenni, szépen megsüti a Dunát a lemenő nap fénye, kicsit sajnálom, hogy nem tudom megörökíteni a látványt. Büféző emberek között vezet az út egy pár méteren, ezeket kell tudni kizárni. Utána jön megint a futóknak szánt szakasz, majd a rothadt szemetesek százmétere, itt mindig rohadás szag van, de most csak sima szemét, nem tömény dögszag van, ez mindenképpen értékelendő. Lassan közeledek a strand csúszdáihoz, majd jön az uszoda rész, itt már sok megint a partról felkaptató ember, nem baj, kerüljük, előttem egy döbbenetes stílusban kapálózva futó nő, gyorsan megelőzöm, mielőtt túlzottan belehergelem magam a sok kérdőjelbe. Hatalmas dilemmában vagyok, akkor most megálljak 5 km-nél, ahogy a szívem és a testem diktálja egyébként, vagy menjek tovább 10-et? Végül továbbmegyek, leküzdöm magam, kiürítem a tiltakozás lehúzó mocsarát, és a fülemben szóló zenébe és átütemezett ritmusba kapaszkodva vágok bele a 6. kilométerbe. Ez most megint jó, de a hasam még mindig nincs rendben. Mondjuk 3 órája gyrost ettem, és manapság ugye az antibiotikummal hízlalt ipari csirkék okozta mérges gázok nehezebben tisztulnak a szervezetből, a vegyszeres salátákról nem is beszélve. Ne kergessünk illuziókat. Ezt tudomásul véve, konstatálom, hogy túl vagyok a 40. percen és most már aktívan zsírt is égetek, ez mindenképpen hasznos. Megint rávetem magam a kútra, 7 kilometers completed, harsogja a Nike Running a fülembe, az időm még mindig jó, ilyenkor már rég nem jön az eufória, legközelebb, ha túllépem a 10-et mondjuk 13-ra, akkor talán majd ismét. Nem baj, a has már kezd javulni, a zenék jók még mindig, és most már csak 3 km van hátra, nem állítom, hogy nem várom. Egyre nehezebb minden, viszont végre fogynak mellőlem az emberek, borzasztóan ki vagyok száradva, utolsó tartalékaimba kapaszkodom (legalábbis így élem meg), lassan pedig beérek a célba, előtte megint kút (nem szoktam amúgy soha megállni kútnál, de ma fürdőben is voltam és nem pótoltam rendesen a folyadékot), és megdöbbentő, de egy másik futó tartja a gombot, hogy ihassak, ilyen még nem is volt, vannak még emberek a földön. Nagyon köszi, nagyon köszi - mondom el legalább négyszer. Aztán valamiért győzelmi ritmusok következnek a fülembne szóló mixben, sebaj, passzol - és megérkezem a célba. Túl vagyok rajta. Egy-két bogár még landol a szememben, de azoktól remélem majd megszabadulok idővel.

Hát így megy ez.

Délelőtt pedig a rég látott Lukács fürdőbe mentünk, hátttőőő, érdekes volt. Egyébként jó, de szürreális. Semmi nincs kitáblázva rendesen, egy labirintus az egész. Legalább nem lehet megunni sokáig.