2013. február 16., szombat

A margitszigeti rozsdaszekrény


Előző posztomban leírt önbuzdításomat betartva végigküszködtem magam a szigeten. Valamiért nem ment túl jól a futás, a végére már egészen kikészültem, alig vártam, hogy véget értjen. Menet közben megragadott egysmás például találtam egy totálisan szétrohadt nemtudommit, talán villanypózna, vagy valamilyen furcsa elektromos tárolószekrény. De miért hagyják ezt így?






Ami még elgondolkodtat ezen a laza szombaton, vajon a balkonomon lévő ökoszisztéma kibírja-e ezt a telet is? Jelenleg víz/jég alatt áll hónapok óta.






Sztalker ország

Rendkívüli módon elkeserítő folyamatok zajlanak jelenleg az országban, persze én ettől még, amikor éppen akarom teljesen jól érzem magam. Habár a magamnak generált teendőmennyiség, valamint a sok hülyeség, amibe hagyom magam belefolyni elveszi az energiáimat, de mégis úgy összességében izgalmas minden továbbra is, azért azt nem mondanám valakinek a szemébe nézve mélyen, hogy szép az élet, de pusztán csak vérmérsékletemnél fogva nem jelentek ki ilyesmit.


Viszont azzal mit tud mit kezdeni az ember, amikor február 16-án nem kevesebb, mint +4 fok van, valamint süt a nap és szombat van, hát nyilván, hogy gondolkodás nélkül felveszi a futószettet.


Habár a Pozsonyi úton végigmenni már egyre kevésbé szerencsés nekem, mondjuk ezen cikk majdnem minden sora annyira igaz, hogy már fáj.

Kialakult egy másik állandó fotótémám, közel a munkahelyemhez minden reggel sztalker feeling vár, és én ezt szeretem. Átkelni a síneken, átmenni a mocsáron, besurranni a Zónába.

ez már nem aktuális, mert nincsen hó





2013. február 3., vasárnap

Timmy és a G

Ma reggel szörnyen kipihenve ébredtem, gyakorlatilag még kávéra se lett volna szükségem, dehát a rutin az nagy úr. Ezért aztán összeszedtem magam, körbekérdeztem a potenciális kávézás partnereket, de ezen a reggelen még a virtuális társaságról is lepattantam. Fogtam magam tehát és dacolva a vízszintes havas esővel, elvergődtem vasárnapi törzskávézómba, a Pavlovba.

Viszont errefelé kis váltás történt, legalábbis ezen a reggelen - és amikor a helyiségbe lépve a szokásos valakinek a nappalijába léptem érzésen túltettem magam és az aktuális általam olvashatónak minősített hetilapba burkolózva vártam a kávémat, - megjegyzem: feszültségem növekedése ilyenkor a kávé érkezésének kitolódásával egyenesen arányos, - besétál egy középkorú konszolidált pár, forrócsokit kérnek elvitelre, meg croissant-t és ekkor nem hiszek a szememnek, az én félig kész szettem szépen ott lesz hagyva a pulton és a tiszteletreméltó, de annál határozottabb pár kerül kiszolgálásra. Na most, aki ismer az tudja, hogy ilyet velem egyszerűen nem lehet megcsinálni, nem hiszek a szememnek tényleg, de igazából a helyzet annyira abszurd, főleg, ahogy felnagyítom és túlértékelem az egészet, hogy végül elkezdek saját magamon nevetni.

Ezután elmagyarázom a kedves kávézósnak, (nem győzöm hangsúlyozni, hogy nagyon kedvelem őket egyébként), hogy mindezt hogyan kellett volna intéznie. Elnézést kér többször is, nem is érti, miért csinálta ezt, kicsi volt a hely, és szerette volna, ha mielőbb megkapja a pár a magáét és távozik. Nade, képzeljük csak el a helyzetet, hogy egy macskának csak félig adunk enni, kirakjuk a kajáját a tányérjára, majd a pulton hagyva, ahol nem éri el, szépen magunknak is reggelit készítünk - és csak azután tesszük le elé. Ugye, most már érthető a reakcióm.

A sors úgy hozta, hogy nem sokkal később - ezúttal már társaságban kávézni mentem ismét, és kipróbáltuk a "Timmy Praline" nevezetű, nemrég nyílt helyet, egészen itt a közelben a Victor Hugo és a Pozsonyi út másik sarkán. Műfaját tekintve csokoládé és bonbon bolt, valamint kávézó.
Nem okozott csalódást, nagyon jó kávét főztek. Sőt, még a Willie's Cacao gyömbéres-lime-os csokival is megleptem magam, csak, hogy felkészüljek a hét nehézségeire.



Ezután pedig ismét a Westendbe  mentem, kizárólag legszükségesebb, funkcionális holmik beszerzése céljából, ki számított arra, hogy a G-Star Rawban 50 %-os leértékelés van, ami azt jelenti, hogy nem 46 ezer egy felső, hanem csak 23? Úgyhogy bementem, a szélsőségesen béna eladót indirekt módon és konfrontáció nélkül rávezettem a feladatára, majd 10 ruhadarab felpróbálása után, 2-t otthagyhatatlannak minősítettem és cserében otthagytam egy jelentősebb összeget.

Úgyhogy mostanában egészen jól el vagyok látva luxus ruhadarabokkal, amennyiben esetleg olyan élethelyzet adódna, amikor az emberről alkotott benyomásnak szerves részét képezi, hogy milyen cuccban van (elég gyakori egyébként az ilyesmi).

2013. február 2., szombat

Spirálban

Nem tudok túl sok hétköznapi eseményt felidézni az elmúlt hétből, csak vonultam fel és alá, feszülő arccal és testtel, közben elképesztő önuralommal próbáltam nem magamba szívni a pótlék energiákat (csokoládé etc.). A csütörtök volt a legdurvább, nem létezett nappal és nem létezett éjszaka, a másnap jetlagszerű fáradtsággal és bizonytalansággal egészen vidám érzések között telt.

Aztán félsikerek, most pedig a kikapcsolás fázisa. Ma inkább vad shoppingolásba öltem az időt, meg ebéd itt-ott, sodródás. Nem találom önmagam, nem tudok megint egyről a kettőre jutni, csak bekerültem a sodrásba. Egyre biztosabb, hogy nem fog menni ez a Macaron Napozás, hiába várják annyian. És ilyenkor mi van? Ha elmarad? Elfeledik?

Ma egész jó estét töltöttem az Amelie kávézóban, sajátos enteriőrje van ennek a helynek, rájöttem, hogy igazából nagyon tetszik. Vonz a dekadencia a tökéletesség ellentéte. És egyszerűen spontán Nouvelle Vague koncert zenék mentek, zseniálisan szép és hangulatos. Nagyon jó volt! És a végén kölcsönkaptam a CD-t, csak úgy kivette és nekem adta. De persze visszaviszem.