2011. október 31., hétfő

felkészülés


Csak, hogy még jobban lenyomasszam magam megnéztem ismét a Kerülőutak című filmet, igazából nem ezért akartam megnézni, hanem csak úgy, valamiért úgy marad meg mindig ez a film, hogy milyen jó hangulatú pedig a világ egyik legnyomasztóbb filmje.
Amúgy a tegnap este megint úgy sikerült, hogy félember vagyok, úgyhogy sikerült a 4 szabadnapból 2-t elvesztegetni, nagyszerű.

De most már összeszedem magam szép lassan... Talán.

2011. október 30., vasárnap

időszámítás

Ahhoz képest, hogy elvileg ma nyertünk egy órát, pont úgy érzem magam, mintha veszítettem volna, valami furcsa időcsúszásba kerültem az éjszaka folyamán. Reggel azt láttam, hogy minden óra átállította magát - nyugi csak a telefonokra és a számítógépekre gondolok, úgyhogy nem tudtam, hogy most akkor egy vagy két óra eltolódásban vagyok-e, mindenesetre most már csak 5 óra választ el New Yorktól ez mindenképpen felemelő.

A hétvégét ismét passzívan és lustán dögölve töltöm a nappali hatalmas kanapéján, ahonnan rálátok a Dunára is, ez az új felállás és elég jó.
Mondjuk érzem, hogy azért már meg kéne mozdulni egy kicsit, azt hiszem elmegyek futni még mielőtt belefutunk a Halloweenbe. Tegnap egy nagyobb beteg programon gondolkodtam el, a Nike Running Hungary szervezett egy olyat, hogy hajnali 2-től 3-ig 10 K futás, tehát visszafutunk az időben, hát nem tudom ennek mi értelme lett volna. Majdnem elmentem, de mivel már este 11-kor is bénultan feküdtem az ágyban erre nem sok esély volt, továbbá biztos vagyok benne, hogy olyan jetleget okozna nekem egy ilyen 10K-s akció az éjszaka közepén, hogy több napig tartana, míg kiheverem.

A tegnapelőtti pókról meg kiderült, hogy keresztespók, mármint számomra, sokan biztos tudták.

19:12
Futottam 10K-t, hihetetlen szép a sziget, minden őszbe borult, a legdurvább színkavalkád van éppen a fákon. A futás pedig nagyon jól ment, úgyhogy jól vagyok eléggé.

2011. október 29., szombat

a pók

Nem tudom ezt most komolyan gondolta-e ez a pók, mindenesetre a balkonomon felépített luxuspalotáját egy nap alatt tönkretette a szél (a pók gondolom sértődötten elköltözött, de hogy nézhette így be, ez mit tanult az évmilliók során?).

Ez itt Budapest legszelesebb utcája, nem maradnak meg mindenféle extrovertált pókok szuperhálói.

2011. október 28., péntek

erőltetett kultúra

A tegnapi napot nem szeretném minősíteni, de valamire biztos jó volt csak még nem tudom egyelőre megmondani, hogy mire. Mindenesetre felfelé ívelően zártam, ugyanis végül egy kultúrális programra mentem, még ha nem is teljesen önszántamból, ez az ArtMarket Budapest, ami egyébként meglepően jó, érdekes és tartalmas volt. Utána pedig a Drop Shopba mentünk, hogy érdekes tételeket fogyasszunk átgondoltan és tudatosan, a hely azonban sajnos - legalábbis a tegnapi napon nekem úgy tűnt - leszálló ágba került, de persze ez még változhat.

Sok jó és új hely jön és sok jó és már nem annyira új hely megy. Így megy ez.

2011. október 27., csütörtök

nothing less

"Who do you listen to wh makes "conventional" music?
I think we listen a lot to silence..."

Folyton olyan programokba futok, ahol tömnöm kell magam és már kicsit elegem van belőle, ma is lett volna egy cognac kóstoló, de ellenálltam. Holnap pedig Partizan vacsora lesz basszus, aminek nem fogok tudni ellenállni. Egyedül egy dologból nincs elegem, szinte szerelmes is vagyok a helybe, oly módon, amilyet még csak az Olimpiában éreztem: á Table! pékség a Mammut mellett, már írtam róla, de megerősíteném: ez egy más világ, varázslat és én csak attól félek mikor romlik el, mikor megy tönkre, mikor jön a kompromisszum időszaka, mint előbb-utóbb mindenhol.

Tegnapelőtt még főztem is egy amúgy normálisnak tűnő receptet az új Segal szakácskönyvemből, és nagyon jó lett, csak szerintem nem voltak olyan jók a zöldségek, amelyek eléggé meghatározóan az alapanyagát képezték, ez mondjuk a én hibám, miért a sarkon vásárolok a szörny zöldségesnél: úgy értem 2 fiatal srác, igénytelen vagy félrecsúszott elképzelésekkel: amely szerint a zöldség és gyümölcs akkor jó, ha szép. Miközben ugye akkor jó, ha van íze és finom, valamint nem leszünk azonnal rosszul tőle a benne lévő vegyszerek és miegymás miatt. Hát ezúton kérek elnézést a kinézetért:


Most, hogy ezt is letisztáztam.. A tegnapi napomat a feneketlen szakadékba zuhanástól úgy mentettem meg, hogy elmentem a Margitszigetre és futottam 5 K-t. Október vége ide vagy oda, majd szépen megtanulok felöltözni meg majd kiheverem, amikor megfázom, egy-két nap, hét stb. nem érdekel, de nekem annyira szükségem van a futásra és az azt követő lelkiállapotra, azaz lelkiállapot helyrebillenésre (tehát tulajdonképpen nem egy eufórikus állapotot kergetek félreértés ne essék, hanem a normális állapotomat, ami nekem most már szinte eufórikusnak számít, amikor éppen abban lelem magam), hogy ezt muszáj folytatnom. Tehát amikor csak tehetem el fogok menni, hiszen egyelőre megtehetem.

Tegnap voltam az M étteremben közös teszt céljából, ahonnan igen vegyes benyomásokkal távoztam, a cikket nem én fogom megírni szerencsére, utána pedig a Baldaszti's Grandban az Andrássy úton, ahonnan viszont egyértelműen pozitív benyomásokkal jöttem el, miután ittam egy, inkább 35 fokos kánikulára kalibrált koktélt, kissé lefagyasztotta a belső szerveimet a gyömbéres, citrusos tematika, de a tálalás, a stílus, a hely szelleme és designja nagyszerű volt, tetszett! Lehet, hogy el is ugrom oda ma kávézni, vagy az Innio-ba.

2011. október 25., kedd

szürkeség

Az irtózatos szürke idő szerencsére rám olyan hatással van, hogy inkább nincs tőle rossz kedvem, mint igen. Ezt leszámítva teljes őszi-téli begubózásban vagyok, nem sok mindenhez van kedvem, sokat frusztrálódom a szar helyeken és nagyon örülök a jó helyeken, e két szélsőség között mozogva nagy lendülettel. De mindig arra jutok, hogy a legjobb nem menni sehová, főleg most, hogy elmondhatom, hogy megtöltöttem a teret végre, azaz a városra néző helyiség nem senkiföldje többé, hanem az enyém.

2011. október 23., vasárnap

október 23.

Hát ma ilyen időre ébredtünk, úgyhogy az emberek fejében eltervezett lázadás a rendszer ellen valószínűleg egy kicsit átgondolásra szorul, legalábbis olyan értelemben, hogy ki akarják-e magukat tenni az időjárás kényelmetlen hatásának vagy sem. Én azt hittem, hogy például egész nap ki se lesz kedvem mozdulni, de végül "egy kedves barátom" (ilyen is van, nem hittem volna) hívására fogtam magam és elhajtottam reggel 11-re az újonnan megnyílt trendi helyre: Innio a neve (Október 6. utca) és ott kávéztam és rendkívül finom vaníliás-mazsolás csigát reggeliztem. Nekem nagyon tetszik ez a hely, menő a berendezés, átgondolt a borválaszték, ideális helyszínnek tartom majd még meglátjuk miféle népség jár oda. Utána pedig felszerelkeztem téli hangulatú ételekkel a Culinarisban (citromlekvár, fahéjrúd, gyömbéres tea - ismét, stb.).

amúgy pedig ez a helyzet a városban:

apple and date syrup


apple and date syrup, originally uploaded by blueintheface.

Tegnap késő este időhúzás végett kitaláltam egy ilyen datolyaszirupban főtt almás receptet: gyömbér, citromkarika, fahéj, ánizs, alma, rum és ennyi. És így egy fokkal jobb lesz a helyzet itt az őszben.

2011. október 22., szombat

vegetáció

A tegnapi napot heverem ki éppen, úgyhogy viszonylag vegetatív állapotban töltöm a napot, fekvés, olvasás, gondolkodás, elhatározások sora, amelyek hétfőn reggelenként azonnal semmissé válnak. Ezek pedig itt a növények, akik még mindig jól vannak, persze ez a nulla fokok sűrűsödésével majd biztosan változik, de most tartják magukat egyelőre.


Tér és idő ugrások

Rám nem jellemző módon most csupa pozitív élményekről fogok beszámolni.

Egy nap alatt megjártam Oroszországot, Párizst, Barcelonát és New Yorkot - legalábbis hangulatban.

Az a megtiszteltetés ért, hogy kipróbálhattam az Arany Kaviár tradícionális orosz bisztró menüjét, de úgy, hogy még nem nagyon tud a város arról, hogy ilyen létezik, tehát nem voltak túl sokan. Szintén ennek köszönhetően egy profi pincér, tökéletes kiszolgálását élvezhettem. Ha megtudja a közönség, hogy itt lehet 4-5000 Ft-ért felsőkategóriás 4-5 fogásos orosz ételt enni, ki tudja még megtelik hely és akkor már nem körülöttem fognak ugrálni. Az Arany Kaviár egyébként a második kedvenc éttermem az Olimpia után, annak idején, amikor előszőr voltam ebben maradtam magammal. Csak a fontos tények rögzítése érdekében: előételként rakott hering salátát ettem (amiért megdicsért a pincér, hogy milyen jó választás és ez nagyon jól esett),
utána borscs levest majd túrós szirnyikit tejföllel.

Ezután viszont megnéztem végre a sokat emlegetett a table! boulangerie - patisserie pékséget és kávézót a Mammut mellett és hát: fantasztikus volt.
Ugrás a térben és az időben, egyszercsak nem Magyarországon vagyok, nemcsak azért mert körülöttem CSAK külföldiek ülnek a kis elkülönített kávézóhelyiségben, ahol egymáshoz érnek az asztalok és annyira különleges és pici minden és tudom, hogy ez tényleg így megy Franciaországban, pontosan ilyenek az igazán jó helyek, nincs privát szféra sőt, nem tudsz nem ránézni, adott esetben rámosolyogni a melletted ülőre félig-meddig bocsánatkérően, hogy egymás szájában esztek, de megnézed közelebbről az ő sütijét is sőt én ilyenkor hangosan kommentálom, hogy de jól néz ki az is, mert ha igazán jól érzem magam valahol gyerekké változom (tényleg) és kinyilvánítom, amit érzek, mondom hangosan, ami jó.
Ami jó az jó. Az eladólányok JÓK, aranyosak, kedvesek, közvetlenek. A sütemények JÓK, nyilván mindent megkóstoltam volna, ha nem vagyok éppen ebéd után. Kávét nem mertem inni, mert attól félek milyen, de a sütik biztos, hogy nagyon jók. Más, mint máshol, más értelmezés, más hangulat, minőség, étel: embereknek szánva. És nem csak, hogy hirtelen jól lakjál, hanem, hogy jót egyél. A belső díszletnek még kopnia kell egy kicsit, hiszen honnan is lennének a magyaroknak autentikus francia berendezési tárgyaik, úgyhogy egy kicsit műkopottas, műrégies enteriőr uralkodik, de nekem bejön, túllépek ezen könnyen, mert tele van ötlettel, ezt egy olyan ember csinálta, aki tényleg tudta mit akar.

És még nem volt vége a napnak: este végre elmentem a Doboz nevű szórakozóhelyre és ugyan erről is folyton megoszlanak a vélemények, nekem tetszett, de 10 percnél tovább mégsem bírtam ott, ezért átmentünk egy új helyre, ami most nyílt a Gozsdu udvarban és fantasztikus tér és idő ugrást követtem el ismét, ugyanis egy korábbi magánrendezvény egyik szervezőjeként akkor még lepukkant pince helyiségben már jártam. Ez lett átalakítva és jelenleg Gozsdu Manó Klub nevezetű partyhelyként üzemel, tökéletesen átlényegítve, az alsó szinten (már tényleg a föld alatt) koncert és emberek, pult, berendezve teljesen, megtelt élettel az egykori pince és raktár. Persze annak idején mi is megtöltöttük élettel egy napra, de akkor még csak az elegáns gyertyák és a fehér asztalterítő kontrasztja adta a hangulatot.

Utána még átmentünk a Kazinczy utcába, amelynek felújítása befejeződött és nagyon jól néz ki! Itt is találtam egy számomra új helyet: mint kiderült már több, mint egy éve nyitva van, hogy is nevezzem "ruha romkocsma": Kék ló a neve. Végül ettem a Szimpla melletti, mexikói ételeket készítő El Rapido Grill Deliben, ez is egy élmény volt. Szóval a tegnapi napom még ha nem is indult valami jól, de félúton váratlanul tér és idő szökkenésekkel mégiscsak nagyon jól alakult, a végefelé már Barcelonában és New Yorkban éreztem magam felváltva.

2011. október 21., péntek

pénteki iroda

Nem tudom, hogyan készülünk kilábalni ebből a kétségbeejtő helyzetből úgy, hogy az ember bemegy a munkahelyére, és 10:10-kor még senki nincs bent egy húsz fős irodában.

Elkedvetlenedtünk végleg, vagy a péntek hatása? Mindenesetre nekem van egy hülye félelmem, hogy egyedül nem szeretek kezdeni mert frusztrál az irodai riasztó kikapcsolása, félek, hogy százezer pókot és mérgesgázt ereszt a nyakamba, ha véletlenül 0,5 másodperccel később kapcsolom ki vagy rossz számot ütök be, ezért időhúzásra kényszerültem, nevezetesen eljöttem a kedvenc benzinkutamhoz, ahol wifi van, változó hangulatban kiszolgáló eladó személyzet (inkább pozitív) és mivel három hónap alatt alaposan kiderítettem, hogy a környéken minden szar (az egész Lehel csarnok kínálata úgy, ahogy van - mondjuk 2 kivétellel), maradok egy darab minimál presszó kávénál.

2011. október 20., csütörtök

belassítás

Most ugye tart az átok továbbra is és viselem hősiesen. November 2-án térünk vissza a jelenlegi időszámításba, mindezt úgy értem, hogy most csökkentett üzemmódban kell gondolkodnom és megnyilvánulnom az interneten. Nem vagyok függő... Khm.

Na kérem, most aztán igazán itt van a válság ideje! Minden jel erre mutat. Tragédia majdnem minden téren, mindenhol. Sötét idők, úgyis mondhatom szörnyű korunk vad vizei...

Mindenesetre, hogy néha valami jót is írjak helyekről: tegnap a fantasztikus Drop Shopban vezettem le a napot, csodálatos sonkákkal és borokkal, előtte viszont a Café Picardban ettem meglepően jót, egyszerűen olyan húslevest, hogy majdnem kértem még. Szóval jó nap volt ilyen szempontból.

2011. október 18., kedd

szélmalomharc

A mai nappal a T-mobile szolgáltatót is ellenségemmé fogadtam. Azzal terrorizálnak, mint mellesleg összesen négy előfizetéssel rendelkező ügyfelüket, hogy "elérte a havi mobilnet adatforgalmam a limitet" ezért visszaküldtek a 90-es évekbe november 2-ig, és csak 128 Kb-tal netezhetek. Én 33 Kb-os sebességű interneten edződtem és fél órákat vártam, hogy a freemail fiókom betöltődjön 1998-ban és elsőként voltam az internetező pontok törzsvendége, amikor még luxusnak számítottt és az emberek 99%-a még nem értette, hogy "egyáltalán mire jó az az internet" és az elsők között vettem otthonra beépített modemet, ami miatt mindenki hülyének nézett. Szóval engem akarnak ezzel szívatni, amikor pontosan emlékszem, hogy a 128-as ISDN vonal maga volt a mennyország egy időben. Csak azért sem veszek "plusz 1GB-ot", a torz, manipulált, korszerűtlen, az embereket hülyének néző szolgáltatásaiknak alárendelve magam.

Már évek óta foglalkoztat a kérdés, hogy például miért bénítják meg az embert külföldön? Kinek az érdeke ez? Miért nem lehet internetezni csak 500 ezer forintért? Ez normális még? Lehet, hogy 2003-ig még hihető volt, hogy sokkal drágább külföldön internetezni, de most már nem hiszem.

Egyébként nem baj, pontosan felírtam a dátumokat, amikor a mérhetetlen rafinériával kiokoskodott, az emberek kiszolgáltatottságát (mármint, hogy egyre inkább szeretnek kommunikálni és szórakozni) maximálisan kihasználó szerződésükben foglalt, gúzsba kötő hűségnyilatkozatok lejárnak és szépen sorban lemondok mindent. És egyébként, ahogy az ügyintéző tudja mondani undorító kárörvendő hangon, szinte felcsendül az egész T-mobile ponton a teljes vezetőség és kötött mellényes, dörzsölt matematikus-közgazdász szellemi ötletgazdák sátáni kacaja és betölti az egész Westendet: "az 2013 februárjában jár le! HÁHÁ!" "úgy lehet lemondani, ha kifizet 260 ezer forintot, HÁHÁ!" Persze hűségnyilatkozat nélkül meg minden háromszor annyiba került volna eddig.

2011. október 17., hétfő

az első és utolsó energikus nap

Tegnap letepertem az ellustító és magábafordító szörnyet és elmentem futni, kicsit hideg volt ahogy tartottam kifelé, illetve visszafelé is, de jól ment, 5 km, gond nélkül. Utána pedig erőre kaptam és megírtam az olasz élményeket, enyhén zavaros formában. Ki tudja, talán maga az élmény is az volt.

Utána teljes egyensúlyban ráhangolódtam a hétfőre, és íme itt a hétfő nagyszerűen, energiával telve ébredtem, jól akarok lenni és dolgozni akarok, de nem jött össze: irtózatos nátha formájában támad a szörnyvissza és kezd leteperni ismét. Délutánig kibírtam, sőt a Zwack Open borkóstoló rendezvényét is átvészeltem, most azonban megint kezd eljönni az az állapot, amikor nem látok ki a fejemből, csak a tea és a különböző agresszíven ható citrusos, láz és fájdalomcsillapító porok segítenek, szóval ennyit az átmeneti egészségről. Viszont találtam egy nagyon-nagyon jó teát, erő és érzelem van benne: Twinings citromos-gyömbéres tea.

a fantasztikus Zwack Múzeum kínálatából
bírnak itt, hát nem tehetek róla

2011. október 16., vasárnap

grafománia


"Példának okáért ugyan miért baj köznapi szinten, ha a Földet nem gömb alakú testnek, hanem irdatlan kávézóasztalnak képzeljük el?"

Most komoly dilemmában voltam, hogy Thomas Mann: Buddenbrook ház, vagy Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország című könyvét kezdjem el olvasni, végül az utóbbi mellett döntöttem. Ez is pont az én lelkivilágomhoz közelinek tűnik, tekintve, hogy hosszú oldalakon keresztül egy liftben, magáról a liftről és az oda való bezártságról tud elmélkedni az író.

Egyébként viszonylag nyugodt időszak van most, amelyet a szervezetemre telepedő, rendkívüli kimerültség (nyilván a betegség maradványa) is elősegít, nincs nagyon kedvem és erőm semmihez.

Mivel éppen eléggé erőteljesen süt a nap arra gondoltam elmegyek futni, de lehet, hogy ez igen nagy vakmerőség, nagyon le vagyok gyengülve sajnos, a több napos folyamatos magas láz kiszívott belőlem minden életenergiát (holott már eleve nem volt túl sok).

Tegnap a Két Szerecsenben elköltöttem egy üzleti reggelit, amelynek nem volt egyébként túl nagy sikere, én valójában a Két Szerecsen népszerűségét sem értem, az nem egy jó hely. A lekvárjuk előre csomagolt, mintha szállodában lennék, a vaj ízetlen, a "gyümölcssaláta" pedig pofátlanul volt összeállítva, 90%-ban hatalmas gerezd almákból állt, érthetetlen volt.
Utána viszont kicsit erőre kaptam és itthon rendezgettem ismét a nagypapám leveleit, írásait, nagyon érdekes dolgokat találtam megint: például egy 1962-es önéletrajzot, amelyből végre körvonalazódott számomra néhány dolog, amivel eddig nem nagyon voltam tisztában. Továbbá szembesültem ismét, hogy a nagypapám elképesztően grafomán volt, amelyet nemcsak apukám, de én is sikeresen örököltem, amint látható pl. itt is ugye.

2011. október 15., szombat

az új pékség

Pénteken vettem egy utolsó nagy lélegzetet és a nemrég megnyílt Jókenyér Pozsonyi boltja felé sündörögtem. Már jártam ott, de nem voltak jó élményeim, ezért elkerültem egy ideig. Az a probléma van velük, hogy ugyan nagyon finom majdnem minden termékük, leszámítva a szendvicseiket és a kávéjukat, ami ihatatlan, viszont valami megfoghatatlan módon ellenszenvesek az eladók. Nem tudom azt mondani, hogy bunkók vagy undokok, mert látszólag nem azok, inkább ilyen futószalag pékségben szocializálódott robotok, akik nem tudnak különbséget tenni egy pörgős aluljáró és egy újlipótvárosi, nyugodtabb helyszín között.
Amikor kiadod a parancsot (az ő értelmezésükben), hogy kérsz egy rozskenyeret, akkor 0,13 másodperc alatt penderítik a pultra becsomagolva az árut, beütve a pénztárgépbe az összeget és mire a következő lélegzetvételhez érnél már néznek is rád kíváncsian (kicsit negatív hozzáállással: türelmetlenül): még mit kérsz.

Egy idő után kellemetlenül érzem magam mire ez a pattogás, körülnézek, senki nincs rajtam kívül a boltban mégis érzem a sürgetést, hogy most akkor vagy találjam ki, vagy menjek haza, de itt senkinek az idejét ne raboljam azzal, hogy gondolkodom-nézelődök. Ráadásul: mivel engem ez a helyzet frusztrál, én is egy ellenszenves vendéggé válok. Azt váltotta ki belőlem egyébként, hogy legközelebb már rájuk se nézve, megpróbálva felvenni a ritmust: villámgyorsan odavetettem, hogy egy rozskenyeret kérek, a gépezet beindul, 0,12 másodperc (szintidő javítás) ott van a pulton becsomagolva a kenyér, beütve a pénztárgépbe, kíváncsi szemek rámmeredve, de én felkészültem: a pénzt már oda is tettem és húzok kifelé. Ezt várják. Legalábbis úgy érzem most példás vendég lehettem, bár körülnézni már nem mertem, hogy még mit próbálnék ki.

Nem igazán értem mi bennem ez a negatív hozzáállás a Jókenyér Pozsonyi felé, de nem bírok felülemelkedni rajta, többször volt olyan, hogy vettem volna ott valamit, de nem bírtam rávenni magam. Hiába a jó termék, a "jó kenyér", ha nincsenek hozzá "jó emberek".

És marad az örök dilemma, most akkor mi a fontos: hogy jót egyél, finom legyen, amit eléd tesznek, vagy az, ahogy bánnak veled az emberek, akikkel kapcsolatba kerülsz. Nyilván mindkettő, de melyiknek mennyi legyen a súlya? Sokáig azt gondoltam nem érdekel, ha bunkó a pincér, ha fantasztikus kaját tesz elém, ez Olaszországban megdőlt, viszont mit érek egy kedves pincérrel, ha igénytelen ételt tálal fel? Vagy megszépül az étel tőle? Sajnos még gondolkodnom kell ezen a kérdésen.

2011. október 14., péntek

kávékóstoló

kávékóstoló
Tegnap kissé túladagoltam magam a délután 5-kor kezdődő Kávékóstoló és bemutatón. Először 3 presszókávét ittunk: 100% Arabica, 80% Arabica 20% Robusta, valamint 60% Arabica 40% Robusta változatban. Mivel én még nem vagyok a civilizációs fejlődés azon fokán, hogy önmagában tudjak eszpresszó kávét inni, ezért már az első sem ízlett, tehát meg sem ittam teljesen. Belekóstoltam többször is, próbáltam értelmezni, de, amikor rájöttem, hogy a kesernyés utóíz érzelmi hatása mégiscsak döntően az undor, akkor feladtam és letettem. Az illatát imádom, a bevezető ízét is, csak ne kelljen hosszan ízlelni. Ez az értetlen, undorral vegyes érdeklődés és izgalom annak idején a borral kapcsolatban is megvolt, tehát csak rá kéne hangolódni, ha akarnék. De nem akarok, mert valójában lejönni szeretnék a kávéról.

Végül kétféle módon elkészítve megkaptuk a kedvenc kávénkat, én tehát 2 capuccino-t, ezeket nehéz volt otthagyni, de azért nem ittam meg teljesen. Végül este 5 kávé után vágtam neki az amúgy teliholdas éjszakának. Ugye nem kell ecsetelnem milyen állapotban vagyok és vajon tudtam-e aludni.

kávékóstoló
kávékóstoló
kávékóstoló

tényleg kész

Valószínüleg sokan nem értik, - mármint az a 3 olvasó, aki szokott engem időnként olvasni (na jó csak vicc) - szóval, hogy mi ez a twitter agymenés itt az oldalsó sávban. Ez itt kérem a lakásom felújításának és életrekeltésének története és azt kell, hogy mondjam, hogy a mai nappal véglegesen pontot tettem ennek a végére, értem ezalatt, hogy egy nagy talicskába beletettem minden aktuális hozzáférhető és nem hozzáférhető pénzemet és átadtam a kedves kivitelező úr részére, ezzel őt véglegesen és végérvényesen kifizetve. És micsoda véletlen, hogy éppen ma hajnalban kaptam a twittertől egy kedves "we've missed you" emailt, hát mintha tudná valami titokzatos erő, hogy mi minden zajlik körülöttem. Na szóval már sok szikláról tettem itt említést, most megint legördült egy, azért van ott még néhány...

2011. október 13., csütörtök

magán egészségügy

Miután a tegnapi napot is feláldoztam teljes körű felépülésem érdekében, (érzem kezdek Thomas Mann szintű magaslatokba emelkedni) most már határozottan javult a helyzet.
Azért elmentem, ahhoz a "híres orvos"hoz a közelben lévő magánrendelőbe (Pannónia Magánorvosi Centrum), ahol aztán tapasztalhattam milyen az, amikor emberként kezelik a pácienst.

Nem túlzásba vitt, barátságos, hangsúlyozom: normális (nem elegáns, nem luxus, nem az én finnyás úri ízlésem szerint alakított, hanem normális) váróterem, benne normális emberekkel, a fogadópultnál normális recepciós, semmi túlzott kedvesség, itt is csak az elvárható emberi gesztusok megtalálhatóak. Időre érkeztem, és pontosan tudja a nevem, már amikor odalépek a pulthoz, leültet, kicsit várok, az orvos kijön, bemutatkozik (ilyen azért volt a közszférában is, nem pont ez hiányzott) majd mintha egy kedves rokon lennék, barátságosan behív a rendelőjébe, viccelődik, beszélgetünk, majd egészen komolyan megvizsgál, érződik, hogy nem akar rosszat mondani orvostársaira, ezért csak óvatosan jegyzi meg, hogy csodálkozik, hogy nem csináltak ultrahangot, az nagyon alapvető lett volna. Előtte egy nagy plakát van a falon, azon pedig a nyitott emberi test és az összes ismert emésztőrendszeri betegség illusztrálva, elkezdem hunyogorgva (mert messze van) végignézni és értelmezni őket, egy idő után kissé rémülten abbahagyom ezt a rövid, kissé perverz szórakozást.

Végül elküld egy sor vizsgálatra és kapok egy gyógyszert is, majd a számla kinyomtatásakor egy kicsit lefagy a mosoly az arcokról, végül távozom. A recepciónál elmondják a labor és ultrahang vizsgálatok árát, amennyiben ott óhajtom csináltatni - ahol emberként és nem patkányként kezelnek - hát nem tudom, van mit mérlegelnem. Szóval a kérdés ugye: havonta fizetek igen magas összegeket azért a szennyért, amit kaptam hétvégén, vagy saját zsebből megoldom, ha éppen 5 évenként van valami problémám, nem tudom. A baj csak az, hogy nem vagyok döntési helyzetben, mert ugye a szar ellátásért fizetnem KELL, hogy mások, akik nem tehetik meg, hogy drága magánrendelőkben kényeztettessék a lelküket, azok kapjanak ellátást.

Szóval ez egy igen-igen kemény világ.

Na jó, de történnek jó dolgok is, ma például gyógyulásom biztos jeleként belekötöttem a törzshelyemen fogyasztott újfajta reggelimbe, csak mert úgy volt, rossz, ahogy volt, de az építő kritika nem maradt el, ilyenkor általában vészvillogók gyulladnak és nagyon hamar kijavítódnak a hibák, én pedig, az örök, gonosz minőségellenőr ott vigyorgok a sarkon boldog, velem született rosszmájúságommal tömjénezve magam.

Ma délután olyan programra megyek, amilyenen még nem voltam: kávékóstoló, már nagyon várom, nem feltétlenül azért, mert délután 5-kor fogok elfogyasztani mérhetetlen mennyiségű kávét, pusztán az élmény és az új ismeretek megszerzése miatt.

2011. október 12., szerda

színes alakzat az égen

Szombat este láttam fenn az égen, órákon keresztül ott volt, ez most csak azt mutatja, amit a fényképezőgéppel szerencsétlenkedtem.

2011. október 11., kedd

ízek és formák


Ma volt egy olyan program, amelyen mindenképpen részt akartam venni: Segal Viktor új szakácskönyvének bemutatója. Úgyhogy olyasmi, hogy betegség nem akadályozott meg, magammal cipeltem a Sarki Fűszerest, illetve ebben az esetben ő vitt engem és szépen tiszteletünket tettük. Jó volt, és aminek nagyon örültem, az egyik receptből kaptunk ízelítőt is. A könyvről részletesebben is írok nemsokára a Gasztrobizarron, természetesen kizárólag alapos tanulmányozás után.

Ami az egészségi fejleményeket illeti, holnapra egy komoly gasztroenterológushoz kaptam szerencsésen időpontot és, ha ő nem tilt el engem örökre az úgynevezett fine dining világától (úgymint báránytüdő, vese, gyomor egy tányéron luxuskivitelben) akkor még egy ideig jelen leszek.

update: elkészült az értékelő poszt

2011. október 10., hétfő

a hétvége napos oldala

Amíg ott tudtam lenni, ilyen volt a hétvége a Kislaki Ősz program keretében.

csömöszölés
már másnap: catering by Sarki Fűszeres
és itt felfedeztem egy újabb csodálatos borászt: Karner Gábort

majdnem világvége

"A napfény, mondd, minek világol,
a madár kinek énekel tovább,
tán nem tudják ezek, hogy
a világnak régen vége van?"

Lehet, hogy ez egy téves következtetés eredménye és alaptalan "félelem" volt, de a hétvégén meglegyintett egy kicsit az az érzés, hogy mi van, ha egyszer csak vége van az életemnek?

Péntek délután nagyon belázasodtam, azonban ezzel nem igazán foglalkozva lementem Szőlőskislakra a Kislaki Bormanufaktúra rendezvényére, aminek a szervezésébe, amúgy részben én is belefolytam. A péntek este - a nem csillapodó láz ellenére - még egészen jól telt, bort és pezsgőt (igazán jókat) kóstoltam, kizárólag minőségi (mintsem mennyiségi) alapon, a folyamatos lázamnak azonban mégsem tehetett jót, mert a nap végén (értsd hajnal) már megint 39 felé járt.

Másnap aztán megkaptam a magamét a szervezetemtől a magas lázhoz társult egy tompa hasfájás, ami egy olyan egyértelmű helyre összpontosult, amiről az összes létező szakirodalom (értsd internet) azt állította, hogy vakbélgyulladás gyanú.

Ettől megijedtem, elvitettem magam a balatonboglári rendelőbe, ahol egy körülbelül sírásó kinézetű és kisugárzású fickó ballagott elő valamilyen hátsó szobából és unott hangon kikérdezett mi bajom, majd mikor kiderült, hogy nincs nálam a taj kártyám, akkor mondta, hogy nem vizsgálnak meg, vagy 15 ezer forint. Hiába kérleltem, hogy csak, amíg kiderítem a számom, stb. olyan undok volt, hogy (ekkor már elég régóta lázas voltam) végül elsírtam magam, és elkezdtem hívogtani mindenkit, hogy segítsen valahogy. Végül sikerült is kideríteni a számot (ami elég egyébként), de addigra a fickó megkérgesedett szíve is megenyhült és elkezdett velem beszélgetni, hogy amúgy a lázamat nem is kell csillapítani, mert az egy tévhit, hogy le kell vinni a lázat, 38 alá nem kell vinni, mert a szervezet így védekezik és az immunrendszer erősődik.

Ezután megérkezett a két méter magas, Bussay doktorra emlékeztető jól láthatóan szintén borkedvelő orvos, aki megvizsgált és sok egyéb betegéről szóló anekdota elmesélésével oldotta fel végképp a korábbi feszült hangulatot. A vizsgálat végén azt mondta, hogy nem tudja kizárni a vakbélgyanút ezért menjünk át a siófoki kórházba kivizsgálásra. Na itt kezdődtek az igazi szürreális élmények: sebészeti ambulancia, tele félbűnözőkkel a váróterem, körülbelül 12 fő kísért el egy főt, nagy nehezen bejutok, valami undok nővér kikérdez, vért vesz tőlem majd felzavar további vizsgálatra, a laboreredményre körülbelül 2 további órát vártunk, eközben - mondanom sem kell zajlik az egy évben egyszer megrendezésre kerülő kislaki banzáj, nélkülem, amire hetek óta készülök és mindjárt délután 6 óra. Végül megvizsgál a sebész, kikérdez, némi (kissé túl sok) személyes kérdést is feltesz, nem baj ez legalább emberszerű, aztán azt mondja felvágják-e a hasamat vagy ne? Mondtam, hogy ha már én dönthetek, akkor inkább ne, úgyhogy nem vágták fel. Úgyhogy eljöttünk, majd a buliba visszacsöppenve már sehogysem találtam a helyemet ezért visszajöttünk Budapestre, hogy ha további probléma adódik, akkor itt juthassak el valamilyen egészségügyi intézménybe.

Vasárnap aztán meg is próbálom, mindenhonnan lepasszolnak, majd a kiszemelem a Révész utcai Felnőtt Ügyeletet, ahová elmegyek, mivel a lázam továbbra is 39 fok. Ott aztán mindennek az alja fogadott: maga a rendelő nagyon szép, dizájnos, a rendelőben azonban két hulladék ül, egy kisminkelt és egy orvosi egyetemet nemrég végezhetett stréber, fonotthajú, szemüveges varjú, bemutatkozik, leültet, elkezdem mondani mi van, a kisminkelt a mondatom közepébe óbégatja: "dehát nem is ide tartoziiiik!", majd kiderül, hogy át kéne mennem a Dob utcai rendelőbe. Nem tudom elhinni, hogy vannak ilyen szabályok, hogy direkt így akadályozzák az orvosi ellátás menetét. Mindegy, nyilván nem mentem át, felálltam, akkor még odaugatott a stréberfejű, hogy ha ő megtisztel azzal, hogy ellát instrukciókkal, mondjuk fogalmam sincs mire gondolt, akkor én is tiszteljem meg azzal, hogy meghallgatom, aztán mondtam, hogy köszönöm, nem megyek most már tovább sehová, viszlát. Azért a felettes szervüket lehet, hogy megkeresem, hogy talán nem két olyan zombit kéne alkalmazni egy elvileg beteg emberekkel foglalkozó rendelőben, akiket még tesco pénztárosnak sem vennék fel, mondjuk az empatikus képességeik alapján.

Na ez így folytatódott egész hétvégén. Szóval én lemondtam arról, hogy az embert errefelé képesek meggyógyítani, ha valami baja van, de igazság szerint úgy tűnik azért meggyógyulok én magamtól is. Mindenesetre egy kicsit orosz rulett volt, mert vakbélgyanú ok, és ha mégis az, vagy az lett volna, akkor abba időnként bele is szokás halni.

2011. október 7., péntek

zen

Amúgy még jó, hogy a saját blogomon azt csinálok, amit akarok. Ma egészen különleges élményben volt részem. Amikor a rakparton jövök hazafelé, bárhonnan is éppen mindig elkap az az érzés, ami az elmúlt 5 évben igen gyakran, hogy deszereteméneztavárost, de szeretem Budapestet és az élmény egyharmad részében: miért nem élhetek itt ismét?

És ennek immár két éve szinte. És semmit nem jelent számomra semmi. Én vagyok a bádogember, hiába teszek úgy, mintha lenne szívem. Amúgy pedig már itt élek, most lesz két éve, hogy megint Magyarországon élek. És nekem annyira súlyos volt az elszakadás, hogy még ez is kevés, minimum egy év még, mire felfogom. 3 év kint kiheverése egyenlő 3 év itthon.

Akkor is ma, mindenféle játszma kérdésben egyszerűen szintet léptem, szintet léptem úgy, hogy érzem mi az, hogy most először nem remény, nemcsak vágy vagy elképzelés, hanem a valóság, pontosan úgy megláttam az autó ablakából, ahogy sokminden mást korábban.
A valóságot érzékelni. A saját valóságomat ugyan, de talán az közelebb van az átlaghoz mért valósághoz, mint az én eddigi valóságom.

""olyan szerelmes vagyok a zen buddhista vízió férfi bemondónőjébe egy nagy cipő vagyok egy hatalmas cipő egy óriási cipő most mindenki énbennem jár, mindenki énbennem tapos mindenki"

2011. október 6., csütörtök

A Schopenhauer-terápia

Miután elolvastam Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia című regényét, szeretném nagyon erősen ajánlani minden ilyesmire fogékony ember számára, már aki még képes könyvet tartani a kezében és koncentrálni egy másodpercnél tovább valamire (én nem mindig).

"... a legtöbben, ha végül visszatekintenek, látják, hogy egész életükön keresztül "ideiglenesen" éltek, s elcsodálkoznak, hogy az, amit rá se nézve, ki sem élvezve elmúlni hagytak, az volt éppen az életük, az volt, aminek a varázsában éltek. És ilyenformán az embernek életútja rendszerint úgy foly le, hogy a remény bolondja, s a halál karjaiban táncol."

Nem volt egyszerű, mert sokszor a könyv ijesztően szembesített önmagammal, továbbá olyan élethelyzetekkel, amelyeket én más szögből, de átéltem. Régen olvastam ilyen mesterien megírt, zseniálisan szőtt regényt, igazából három-négy szálat futtat párhuzamosan és csak egy idő után áll össze, nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek, az utóbbi idők egyik legjobb műve - merem állítani, pedig már túl vagyok egy-két irodalmi élményen, nem mondom ezt akármire.

Ez itt egy elég jó összefoglaló, nem óhajtok most irodalomelméleti kérdésekbe bonyolódni.

2 ember

Ma reggel, miközben a reggeli kávémat ittam a kedvenc helyemen, egy középkorú házaspár ült az ablak túloldalán, a még nem hűvös teraszon. Már közeledik állítólag a rossz idő, de még nem érkezett meg. Mint kiderült előző este a házaspár fia ott járt, fogyasztott és nagyon elégedett volt mindennel, ezért másnap reggelre előre kifizetett a szüleinek egy reggelit, hogy megismerjék ezt a helyet. Hát elég nehéz volt visszatartani a meghatottság okozta könnyeket, frissen kifestve ugye, veszélyes.

Ilyenkor érzem, hogy talán mégiscsak jó ügyeket szolgálok.

2011. október 5., szerda

Design Hét

Amúgy csak beültünk meginni valamit a Sarki Fűszeresbe, de közben kiderült, hogy szemben egy elegáns party helyszín van, a Design Hét keretében. Végül a kíváncsiságnak engedve átmentünk az említett Mobili Mania design bútorboltba, ahol amúgy az Alessi, "az olasz formakultúra legmeghatározóbb szereplője" bemutatója zajlott, sok félrészeg koktélruhás emberrel, továbbá az üzlet legbelsőbb sarkában - ki tudja miért ezt látták jó ötletnek - rendkívül erős szagú sajtokat osztogattak, amitől a szupertrendi, drága design üzletben irtózatos bűz terjengett.

Az embereknek fogalmuk sem volt, hogy néhány hete, pontosan azon a néhány négyzetméteren, ahol ők partyznak egy halott hevert az utcán. És azt sem tudja senki, hogy én vagyok az, aki a Mobili Mania dolgozóit megkímélte attól, hogy szembesüljenek a szétloccsant emberi fej látványával.

Ilyen az élet, de lehet, hogy a világon már minden négyzetméteren történt valamilyen haláleset.

2011. október 4., kedd

best


8, originally uploaded by Luca Ferrara.

én is akarok ilyen fotót készíteni

valóságok

Tegnap még furcsa átmenetben töltöttem a napot, persze a munka fonalát is azonnal felvéve, valamint behozva elmaradásomat az aktuális, kiszemelt valóság showk tekintetében, amely nekem tökéletes kikapcsolódást biztosít, bármilyen hihetetlenül is hangzik.

Így felvéve a valóság szálait próbálom élni ismét a hétköznapokat, és már megint jön egy csomó esemény a hét vége felé. Ma pedig ismét tervezek egy 10K-t, hogy ne érje szó a ház elejét.

10:30 PM
Aztán megvolt a 10K, egyébként nem is volt olyan nehéz. Hangsúlyozom, több, mint egy hónapja tartó nyár van, hiába október, fixen 30 fok van, semmit nem hűlt napokra sem szeptember eleje óta, így tehát ma is nyári este volt. Ja és első kisebb sérülésemet is összeszedtem, nem olyan vészes, mint ahogy hangzik, hogy tiszta vér volt két lábujjam, de közben nem is fáj szóval nem nagyon értem.

2011. október 3., hétfő

visszalendülés

Mostanában a kelleténél jobban is elmélyedtem a Schopenhauer féle tanokban, aki egy embergyűlölő, antiszociális félőrült, zseni volt és nem tudom mennyire hangzik nagyképűen, de ijesztően sok hasonlóságot vélek felfedezni az ő gondolkodása és az enyém között. Ezt főleg az emberekhez és a helyzetekhez való hozzáállásomra értem, persze nem egyértelműen arra, hogy én embergyűlölő lennék, de rendkívül kritikusan tudom nézni az embereket és a számomra visszás, nem igazságos helyzeteket. Persze, hogy az igazság hol van és kinek a nézőpontja szerint, ez ugye egy nehéz kérdés, nyilván ez is egy viszonylagos dolog.
Gyakorlatilag ellehetetlenítem a saját helyzetemet a túlzott emocionális viselkedéssel például üzleti téren, ahol egyáltalán nem kéne. Illetve teljesen kezdek kiábrándulni a vendéglátás és a hazai gasztronómia témájából és értelmetlennek látok minden fejtegetést, de most már azt is, hogy egyáltalán eljárjak ilyen helyekre, hiszen ezek akkor, abban a pillanatban adnak egy aktuális örömöt vagy bosszúságot, de szerintem helytelen és hülyeség ilyen helyzetekben "élni" és "érezni". Talán erre az impulzusra is szükség van, mint sok másra, majd meglátjuk.

A hétvégén például elhatároztam, hogy leszokom a reggeli 2 kávé/Sarki Fűszeres, valamint zsír (=croissant) evésről, de most mégsem sikerült, lementem és a reggeli fogmosáshoz hasonló rutin részeként, szokásomhoz híven elkezdtem ott a napomat. Ezzel nagyon nehéz lesz felhagyni.

Visszautalva még egy pillanatra az elmúlt heti élményekre: szombaton a hazatérés után azonnal elmentem futni 5K-t és meg kell, hogy mondjam az október elsejei nyári estében 7 nap olaszországi feltöltődés után: boldogságot éreztem. Aztán gyorsan megszoktam, hiszen ezek múló pillanatok legalábbis az én esetemben.

2011. október 2., vasárnap

utolsó nap Bolognában

Tegnap óriási futamban, gyakorlatilag 7 óra alatt hazatértünk Budapestre. Előette visszaadtuk az apartmanunkat a furcsa tulajdonosoknak, alapvetően elégedettek voltunk a szállással, ha azt nem számítjuk, hogy én kissé úgy éreztem magam minden egyes elalvás előtt, mintha egy kórházban vagy egy zárdában lettem volna, mindezt a szoba otthonossági fokozatára értem.

Pénteken még tettünk egy kört Bolognában, először egy nagyon érdekes, telerajzolt művelődési ház falát fotóztam, azután pedig bementünk ismét a belvárosba, ahol próbáltunk a nyugalmasabb utcákban sétálgatni.

Először végre megtaláltuk a Piazza Maggiore közelében látható, amúgy nagy turista látványosságnak számító Fontana del Nettuno-t, majd nem sokkal utána beültünk a közeli DiVinis borbár és étterembe, ahol ismét egy mérhetetlenül undok pincér (bár, ahogy elnézem a szörnyű honlapjukat ő maga a tulajdonos lehet, még jobb) kiszolgálást élvezhettük, hozzá jónak tűnő, de valójában semmilyen ételeket.

Sok órai sétálgatás után pedig visszatértünk és lezártuk a bolognai élményeket.

Összességében az a véleményem, hogy én ugyan nagyon vártam ezt az olasz utat és alapvetően nagyon jól éreztem magam, ami főleg a társaságnak volt köszönhető (legjobb barátnőm és a férje), mégsem vágyom vissza igazán Olaszországba. Találtam két komoly kincset: a Pietrafitta-t, ami egy olyan hely, hogy ide biztos, hogy elmegyek még, továbbá Comacchio szintén egy fantasztikus és nyugalmas (valószínüleg csak szezonon kívül) kis halászfalu.

Firenze élvezhetetlen volt a sok turista és az erre épült turistaipar miatt, Modena és Párma pedig - tekintve, hogy a sziesztába nem tud nem belecsúszni az ember nem igazán tudta megmutatni igazi arcát, vagyis mi nem voltunk képesek látni. De az, hogy Modenában beléptem az egyetlen nyitva lévő balzsamecet boltba és a boltos köszönés nélkül rámmordult, hogy "Madame, no photo" érthető módon nem lett egy kellemes emlék.

A jobb sorsra érdemes San Gimignano is befogadhatatlan volt, mivel eltorzult a gagyibiznisz elburjánzása következtében. És itt valami elképesztő történelmű helyekről beszélünk, amelyek élvezhetetlenné váltak, de szerintem nem is dolgunk, hogy élvezzünk egy olyan helyet, ami már amúgy is elismert, olyan helyekre kell fókuszálni, ahol az újdonság varázsa még megtalálható, amelyek pont azért lehetnek érdekesek, mert még nem tudnak róluk túl sokan. Én azt hiszem mostantól így kívánom szemlélni ezt a turizmus/utazgatás kérdést.