Katalóniából Madridba

Eljött a történelmi pillanat, amikor végre feltárult előttem az igazi spanyol vidék, és nem az elszakadni kívánó és sohaidenemtartozottságot hirdető területek furcsa elveinek vagyok alárendelve még ha mindez érthetőnek és egyes nemzetek szempontjából előremutatónak is tűnik.

Nemcsak a repülőgéppel való utazás hátralévő éveim megtizedelő hatása miatt választottam azt, hogy busszal megyek Madridba, hanem azért is, hogy minél többet lássak az átalakulásból, a tájból és a valós utazás élményét átéljem (ezt a mondatot feltalálták már?). Nem akartam megint ilyen torz fél óra alatt 500 km ugrásokat megejteni aztán csak kapkodom a fejem egyik pillanatban még Barcelona másik pillanatban már Madrid, nem, mindent a maga idejében.


Így aztán szeptember 22-én délután útra keltünk és csekély 7 és fél óra alatt már Madridban is voltunk, közben pedig szemlélhettem a katalán barátságos, szőlőtőkesorokkal tarkított táj átalakulását a zaragozai zord, a kanyonos, csapadékot nem sokat látott félsivatagos, fekete osborne bika táblákkal tarkított vidékké.

(forrás: osborne.es)

Másnap nem túl sok alvás után – és ez így ment végig – nekivágtunk Madrid utcáinak, kezdtük a metróval, ami profin, gyorsan és nem tömötten jár, azt nem állítom, hogy el tudnék rajta igazodni, de ez nem is az én dolgom.

Először a királyi palota felé mentünk, ami állítólag szerdán ingyenes, nem mintha erre hajtanék, sőt kifejezetten rossz ötletnek bizonyult, mivel kígyózó sor állt előtte, gondolom sokaknak meg ez a fő szempont (amit persze megértek, nem is azért mondom).

Úgyhogy egy lendületes kanyarral továbbmentünk csak úgy felelősség nélkül, bele is futottunk a Plaza Mayorba (fő tér), láttuk a menő kis utcákat, boltokat, főtereket és még az első nap besűrítettük az első kötelező múzeumot, a Reina Sofía-t, ami nagyon jó volt, itt látható ugyebár Picasso híres festménye a Guernica is.

Plaza Mayor

Reina Sofía múzeum

Ami a további napokat illeti, legyűrtük a kötelező látnivalókat, turistavásárolgattunk néhány felesleges dolgot, az étkezést 10 %-ban elrontottuk a többi 90 %-ban viszont okosan csináltuk, az első nap volt a legnehezebb: betértünk egy semmilyen bárba, ahol bordó mellényes, fekete csokornyakkendős pörgős, undok bácsik voltak a felszolgálók – na ezektől kell óvakodni. Kioktatnak, megmondják hová ülj, gépiesen megterítik az asztalodat azelőtt, hogy megmondanád mit kérsz ezzel is lelki terrorban tartva, hogy menüt kérjél mínimum. Mi csak szendvicset kértünk, ami ugye egyáltalán nem jelent kevés, igénytelen vagy egyszerűen rossz kaját, sőt. Ennek ellenére életem legigénytelenebb jamón serrano-s szendvicsét kaptam, kénytelen voltam megemlíteni, hogy legyenek szívesek a belehajított néhány szelet sonkán kívül még valami más a fullasztást csökkentő cuccot is beletenni, úgyhogy belevágtak paradicsomkarikát meg valami nagyon messziről belelódítottak olajat is. Késő este pedig megelégelvén (első nap) a helyek kiszámíthatatlanságát jól bevált gyorsétteremláncban vacsoráztunk, na itt döntöttem el, hogy soha többé, de legalábbis jó darabig nem fogok ilyen helyen SEM enni.
A további napokon viszont nagyon jó helyeket fogtunk ki és meg is oldódott a probléma.
Legjobb hely a Jesus utca sarkán álló bár volt, ahová vissza is tértünk, itt nagyszerű canape-kat lehetett fogyasztani, korrekt áron.


A Prado-ba a harmadik napunkon látogattunk el – már kicsit kezdtünk kimerülni – de ez nem akadályozott meg abban, hogy ne nézzük végig szinte teljesen a Prado kínálatát, még ha nagy is, sokkal inkább befogadhatóbb egy nap alatt, mint a Louvre vagy a British Museum.



A további napokon már csak vonszolódtunk, de azért élveztem a nagyvárosi hangulatot, sőt találtunk egy morbid gyorsétteremláncot is Vips a neve.

Ennyi elég is lesz a madridi kalandról, mindenféle kultúrtörténeti bemutatókkal nem szolgálok, van egy elég jó weboldal, amiből én is tájékozódtam.
Sok fotó ide kattintva megtekinthető.

Ugyanaz itt és most: