2012. december 27., csütörtök

In Treatment

Hosszú órákra tartalmas feltöltődést, mély pillanatokat, igazi, értékes szórakozást találtam magamnak. Az Indavideonak köszönhetően immár a 3. epizódjánál tartok az In Treatment sorozatnak, ami sok karakter sokféle problémáit boncolgatja, analizálja, egyszerűen elképzelni sem tudok magamnak jobb kikapcsolódást. Láttam, hogy a sorozat "addictive" jelzővel van illetve több helyen, úgyhogy annyira nem félek.

Hatással van ránk, elgondolkodtat, figyelemre méltó, ahogy áttereli a gondolatainkat, finoman érzékelteti, már amennyire egy tv műsor erre képes, hogy a saját problémáinkat is akár megnézhetjük időnként más szemszögből. Az első epizód átfogó volt, a második és a harmadik epizódban már nagyon New York-iak a karakterek, de ez nekem, hogy is lenne baj, hiszen imádom New Yorkot. A főszereplő Gabriel Byrne titokzatos, profi alakítása leköt, lenyűgöz. Izraeli egyébként a formátum, nálunk is elkészítették az első epizódot, vagy lehet, hogy többet is, de egyelőre csak az első ment le. A magyar változat is nagyon jó.

Átformálja a gondolkodást, valódi hozzáadott érték, mély gondolatok és párbeszédek, felfoghatatlan, hogy mekkora zseniális elme faragta ezeket a sztorikat, karaktereket. És, hogy mennyire jó a szereplők bemutatása az első osztályú színészi alakításoknak köszönhetően. Egyszerűen mindenki nagyon jól játszik.

Most, hogy - magamhoz méltatlan módon - kiömlengtem magam, rátérhetünk az egyéb témákra, például, hogy most már elmúlhatna ez a zabálós időszak. Azon kell zsonglőrködnöm, hogy melyik étel meddig bírja még, melyiket muszáj megenni.

Ma voltam szépen dolgozni, útközben megihletett a napsütés, és Széll Kálmán tér - talán már nem sokáig tartó szürrealitása.

 

2012. december 26., szerda

Négy nap

Ez az első olyan négy nap jóideje (úgy 6 éve?), amikor tényleg pihentem, tökéletes kikapcsolódás, elviselhető találkozások, idegfeszültség csak ritkán. Mondhatom megbecsülöm ezt az időt és boldogan emlékszem majd vissza rá. Mikor lesz már olyan, hogy mindezt a számítógépem nélkül teszem?

2012. december 25., kedd

Csodamenü és regenerálódás

Az a különleges helyzet állt elő, hogy konkrétan nem bírok ma már enni. Ez még változhat persze, még csak 13:50 van.

Az ünnepi menü végül lazac lett, Segal Viktor egyik zseniális receptje alapján elkészítve: pisztáciás-mentás-zöldcitromos morzsában sült lazacfilé balzsamecetes zellerrel és gesztenyével. Nem is csak azért használom a zseniális jelzőt, mert csodálatosan finom, különleges, de mégsem túl extrém ízvilágot hoztunk létre, hanem mert hihetetlenül egyszerű volt elkészíteni. Könnyen beszerezhető alapanyagok (minimális utánjárás persze kell a nem sós pisztáciához, az egész előfőzött gesztenyéhez, a friss mentalevélhez, de kb. ennyi.) és mindez egy átgondolt, okos összeállításban. Hozzá két nagyon jó bort ittunk a Lenkey Pincészet December 2005 furmintját (khm!), továbbá a Szarka Pince Juharos 2011 szintén furmintját. Nem tudom szükséges-e ezek után még ecsetelnem, hogy szeretem vagy utálom-e a furmintot.

Ezután viszont még elképesztő mennyiségű beiglit, és egyéb süteményeket ettünk - úgyhogy elaludni is alig tudtam.

Ma viszont elmentem futni is, nem ment valami könnyen, az elején teljesen kifulladtam, de nem álltam meg és a köridőmre se vagyok büszke. De akkor is sikerült és nagyon jó érzés volt túllenni rajta. Az elmúlt hetekben egyáltalán nem tudtam menni részben a hideg miatt, részben a folyamatos megfázás miatt. Szerencsére bejött a felmelegedés, ami ugyan latyakot hozott és olvadó hót, de kibírható volt. A fehér Margitsziget meg hát elég szépen mutat.



 

2012. december 24., hétfő

Karácsony


Eljött a nap, és nem utaztam kivételesen sehová.
Kora reggel a december 24-i nap mindig érdekes, az utca csúszós, félig olvadt, félig fagyott állapotban, habár holnapra 10 fok emelkedést jósolnak, ami nekem azért jó hír, mert talán végre kimerészkedhetek futni.

Természetesen egy kávéval indítottam, majd megvettem a még szükséges alapanyagokat, hiszen kitaláltuk a menüt, nagyon speciális lesz - egy Segal Viktor recept alapján. Ehhez még néhány dolgot be kellett szereznem: gesztenyét, pisztáciát, friss mentát, zellergumót. Izgalmas lesz. Aztán még betértem a Lushba, valahogy szeretem azt a boltot, csak az eladók kicsit agresszíven akarnak közvetlenkedni. Csak egy dolgot vettem, de egész napra belémitta magát az intenzív lush szag.

Miközben válaszolom meg szép sorjában a befutó karácsonyi sms-eket, készülődöm és visszafogottan, érlelődik a fejemben a nagy karácsonyi készülődés gasztro poszt, ami hátha... talán nem lesz botrány.


2012. december 23., vasárnap

Ünnepi kóstolók

Csütörtökön álltam neki az úgynevezett karácsonyi bevásárlásnak, ami azt jelentette, hogy vettem néhány egész jó, nem közhelyes tárgyat a nemrég nyílt fantasztikus űrt betöltő Pazar Cuccok boltban, ezzel ez a rész letudva, hazafelé pedig felfedeztem egy újonnan nyílt Thai Wok Bárt a Szent István körúton és hát csak jót tudok róluk mondani, ettem egy gyömbéres csirkét, finom volt.

Utána a karácsonyi hangulatot elmélyítendő a Dunaparkban gyakorlatilag egy szinte giccsesre díszített karácsonyfa mellett forró csokit iszogattam, ennél méltóbban már ki sem fejezhetem pozitív hozzáállásomat az elkövetkezendő napokhoz.

Pénteken, amikoris a hírek világvégét jósoltak, részben éreztem ezt a saját hangulatomon és munkakedvemen, úgyhogy mindezt vásárlásban vezettem le újfent, ezúttal a Hegyvidék Központban. Nem volt tolongás a Delizia gourmet boltban kifejezetten  jófejek és emberiek az eladók, úgy éreztem örülnek nekem és emberszámba vesznek, ez manapság egyébként nem egy elhanyagolható szempont. Jól be is vásároltam, többek között új felfedezettemtől az Attila Pincétől vettem egy pinot noirt, ami egyébként csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket, jó volt, de nem annyira, mint a Leányka boruk, ami kiütötte nálam pozitív értelemben a biztosítékot egy hónapja.

De vettem még narancslekvárt, meg libatepertőkrémet, meg salami crudot, konyakmeggyes szaloncukrot, ilyesmit. A konyakmeggyes szaloncukrot egyébként úgy kell fogyasztani, hogy az ember sima szaloncukorra készül és akkor ízlik, mert ha konyakmeggyre készül, akkor csalódni fog, ahhoz túl édeskés, szaloncukros.

Ezután a La Praline-ban múlattam az időt, beszereztem a külön csináltatott ezüst, bronz és arany macaronokat, ajándékba lesz, és vettem egy Bûche de Noëlt is, ami döbbenetes tömény, nagyon finom csokis, az oldalán macarondíszítéssel. Hát már minden a macaronról szól. Itt is ittam egy forrócsokit, nagyon finom volt, a  tarte à l'orange úgyszintén elképesztően édes, dehát nagyon finom.


A tegnapi napom pedig már inkább regenerálódással zajlott, mert péntek este a világvégét lezárandó még Tokaji kóstolóesten vettem részt a Sarki Fűszeresben, ahol Szepsy 2003-as aszúja ismét beütött és elrepített valahová messzire, ebben a borban elképesztő varázslat van.

Ma pedig még két program vár rám, egyrészt lemegyek a halászlevet enni a Sarki Fűszeresbe, ahol a törzsvendégeket ezzel kínálják ma, azaz aranyvasárnapon, másrészt pedig átadom az aranymacaronokat jogos címzettjének.
Tokaji pezsgő (Királyudvar)
egyben sült malac rebarbara lekvárral töltve
Sárga Borház - aszú esszencia


2012. december 15., szombat

Függőségek

A hét elején túl lettünk a nagy kávézó balhén is, történelmet írtunk, rekordot döntöttünk, ilyen heves támadássorozatnak még nem voltam kitéve, mindent felülírt. És én még azt hittem, hogy a nagy furmintbalhénál rosszabb nem jöhet. Mindig van durvább. Na, de most már elcsitult a vihar.

Nem tudom, hogy az 121212-es szám bűvölete vagy csak úgy a csillagok állása hozta így, de egészen jó hetem volt, végre. Talán lerágták rólam a piranhak a feszültséget is.

Közben, szokásomhoz híven megint rákattantam valamire, amivel intenzíven kapcsolhatom ki magam időnként. A már említett Terápia sorozatból komoly mennyiséget képes vagyok egyszerre végignézni. Az amerikai változat is nagyon jó, de a magyar is tökéletes. Az indavideon kint van az összes In Treatment. Teljesen leköt, lenyűgöz, megmozgat.

Sajnos még mindig tart ez a hülye náthám, két hete, hihetetlen. Nagyon fárasztó és kellemetlen.

Még visszatérve és összefoglalva: a lényeg és egyben tanulság, hogy a vendéglátóhelyek önkényeskedésének és a velük szimpatizálók brutalitásának ilyen szinten céltáblának kínáltam magam, kimondottan megbecsülöm és értékelem a helyzetet, amikor normálisan szolgálnak ki egy helyen, vagy egyáltalán hozzájuthatok a kiváló reggeli kávémhoz. Ez ma Magyarország.

2012. december 10., hétfő

Invázió

Ismét óriási komment háború robbant ki, az amúgy részemről nem is annyira tudat alatt provokatív módon írt poszt kapcsán, ugyanis kifejtettem részletesebben a Fromage sztorit a Gasztrobizarron. Nem tudom hova tenni, de az Index mostanában minden posztomat kiteszi a főoldalra, ami amúgy lássuk be nagyon nagy megtiszteltetés és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki, legyezgeti a hiúságom stb. másfelől viszont elképesztő embereket hoz be a blogba, kicsit olyan, mint amikor a piranhák közé bedobnak.
Ezért is jó elnevezés a "blogketrec". Felengedik a ketrecajtót én ott ülök - kicsit sem ártatlanul a kicsit sem ártatlan, ironikus, provokatív és "modoros" posztommal, ők pedig lecsapnak. 452 kommentnél járunk jelenleg.
Ilyen a gasztro show biznisz.

Nem bántam meg, jó volt ez így, ennyi ember szemszögéből, hirtelen, ilyen intenzíven nem láttam még reagálni a gondolataimat/soraimat. Rámutattak némi hiányosságomra és egy-két valóban nem túl helyes meglátásomra.

Például a legfontosabb, olyan, hogy "magánblog" nem létezik. Én ugye ezt a blogot tartom annak, ami egy csendes hely, én igazából abban a hitben írom, hogy szinte senki nem olvassa, tudom, hogy nehéz elhinni, de ha a kommentek vagy a látogatottság motiválna, akkor már rég abbahagytam volna. Mivel több, mint tíz éve írok blogot, nem mérlegelem az írásaim "súlyát". Ez hiba. Mondjuk annyira nem is tudtam ezt gyakorolni, hiszen nincs túl népes olvasótáborom, ami nem is baj, így jó.

A másik blog viszont úgy tűnik reflektorfénybe került és úgy is maradt egy időre, úgyhogy majd óvatosabban kell fogalmaznom, hogy ne sértsem meg a nagyközönséget. Bár a falat meg ez töri át, úgyhogy ez is egy nehéz kérdés.

2012. december 9., vasárnap

Az új mutáns

Több, mint egy hete a nátha fogságában tengődöm, fél létezésben, kompromisszumos takaréklánggal, persze a munkára mindez nem értendő és nem is értelmezhető, hiszen ott nincs olyan, hogy félgőz, mindent kell csinálni, mintha mi sem történt volna. A hét egy részét ágyban töltöttem a kedves laptopom társaságban - milyen jól megvagyunk együtt, ezt sokan megirigyelnék.

Mivel az élet nem áll meg, a csütörtökön kezdődött Street Food Show-t természetesen nem hagyhattam ki, eddig minden nap kivonultam és itt is, mint minden ehhez hasonló gourmet fesztiválon felvettem a "hal a vízben" életstílust, azaz nagyon jól éreztem magam.

Ettem hot dogot, meg sült kacsát, meg sült csirkét, meg macaront, quiche lorraine-t és gyrost, szóval nem állítom, hogy kifejezetten éhes vagyok, pedig nemsokára meg indulunk a Kistücsökbe, hogy egy hatalmas "fine dining" ebéden vegyünk részt, nem tudom azt az ételt hová fogom tenni a gyomromban, de talán lesz helye.




2012. december 3., hétfő

Az első Mighty Leaf

Gyógyírként megvettem életem legdrágább teáját. Mighty Leaf, a teák Rolls Royce-a.

2012. december 2., vasárnap

A frusztrált kávézós bosszúja

Tanulságos és érdekes dolog történt, nem mindennapi eset.

Az elmúlt néhány posztban írtam, félig ironikusan (én így írok), félig kíváncsian és bizakodva egy új helyről: a Fromage kávézóról, ami nemrég nyílt a Pozsonyi úton.

Mostanában nem volt kedvem bemenni, nem igazán tudom megfogalmazni, hogy miért, talán az erőlködés szaga bántott, vagy az ennek ellenére sem igazán sikerült szendvics vagy kávé, tényleg nem tudom. Egyszer egy barátom, akinek megmutattam a helyet, kicsit túl bátran, spontán rákérdezett, hogy határozzák már meg magukat a Sarki Fűszereshez képest, de őt tényleg csak a kíváncsiság vezérelte. Akkor döbbenetemre egészen kikelt magából az addig szelídnek tűnő üzletvezető. Kicsit kapkodva a levegőt elmondta, hogy ő nem is ismeri azt a Sarki Fűszerest és talán, ha egyszer járt ott és itt mindent ő talált ki, ezek az ő kedvencei. Nem igazán tudtam hová tenni ezt a váratlan kinyilatkoztatást, de tény, hogy nem volt túl szimpatikus.

Korábban tényleg az volt a tervem, hogy a Sarki Fűszeres alternatívájaként - vasárnaponként, rendszeresen járok majd oda, de valahogy továbbra sem volt kedvem visszatérni, az azóta nagyon megkedvelt Pavlov kávézóba húzott inkább vasárnaponként a szívem, ahol a természetesség, a barátság és a  kultúra szelleme hatja át a helyet. Mivel azonban kíváncsi voltam, hogyan fejlődnek és a készletükben mikor vesznek fel végre olyan elemeket, ami nem a Sarki Fűszeres készletének az egyértelmű lemásolása, ha kávézni már nem is nagyon volt kedvem beülni, tegnap mégis betértem, hogy vegyek egy üveg narancslevet.

Ami most következik nem vicc, tényleg megtörtént. Igyekszem objektíven leírni, ahogyan elhangzott.
Ahogy beléptem másodmagammal az üzletbe, megfagyott a levegő - akkor még azt hittem szokás szerint paranoid vagyok (bár végül mindig kiderül, hogy soha nem vagyok az, mindennek van oka) - nem szóltak hozzánk, majd jónéhány perc elteltével szóltam: "elnézést.. kérhetünk?" Mondták, ránk se nézve kelletlenül: "igen?" Kértem a narancslevet, a kicsit csökkent értelmi képességűnek tűnő hölgy kiszolgáló társa kivett egy üveggel, átadta, majd a szőke hajú üzletvezető(?) úr, fehérbe hajló, viaszos arccal (talán kicsit rángott is az ideg az arcán) kimérten a következőt mondta: "megkérhetnélek titeket, hogy ne járjatok ide?" Azt hittem, hogy rosszul hallok. "Tessék?" Megismételte. "Miért?" "Olvastuk a blogbejegyzésedet."

Nem értettem miről beszél, próbáltam felidézni, hogy már megint milyen blogbejegyzésemről van szó. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy már megint valaki a magánblogomban leírt magánvéleményemet kifogásolja, persze tudom, hogy írtam róluk, de úgy emlékeztem semmi rosszat. Ő viszont azt mondta kimérten: "Nem kívánok erről beszélni". Ohh. Nem nagyon tudtam mit reagálni, talán csendesen és meglepetten annyit mondtam, hogy "oké", majd kifizettük az üdítőt és eljöttünk.

Nem vagyok felháborodva, nem érzem veszteségnek, nem érzek semmit, súlytalan az ember, súlytalan a hely,  ő veszített el egy vendéget, őt ez nem érdekli, az ilyen szemléletet viszont tudjuk, hogy az élet szerencsére igazságosan díjazza. A vendéglátás nehéz műfajában a pökhendiség, a nullára alapozott önteltség kisugárzik és áthatja a helyszínt és ezt mindenki érezni fogja egy idő után.

Úgy gondolom, az, hogy az ember leírja, amit gondol, elmondja a véleményét valamiről legyen az rossz vagy jó, nem kéne, hogy ezzel járjon. Az eszköztelen primitív hozzáállás viszont ezt eredményezi. Nekem nem hiányzik. Viszont megtanított jobban értékelni azt, amit már természetesnek vettem.

Hát ennyi.

LaciPecsenye menü, vadludak, sörgyári romok

Az események olyan sebességgel és mennyiséggel történtek, hogy az időrendi sorrend megtartásával egy kivülálló nyugalmával fogom elmesélni. Bár egyre többen szeretnék, ha befognám végre a számat, de én sajnos ilyen veszélyes, csakazértis alapon működöm a józan ész határain belül természetesen, tehát amíg úgy érzem, hogy például alapvető emberi jogaimban akarnak korlátozni (úgynevezett szólásszabadság), addig még inkább küzdeni fogok.

Kezdem a legkorábbi még elérhető és megosztani kívánt élménnyel, - ugyan már két hete ennek, de - végre elmentünk egy ebédmenü erejéig megnézni a nemrég Bazilika mellé költözött nagy kedvencemet a LaciPecsenyét, hogyan szuperálnak az új helyen. Először is ittunk egy presszó kávét, ami szokás szerint rendkívül jó, sőt tökéletes volt, mind a kinézetet, mind az ízvilágot tekintve, sőt azt is megtudtuk egyik kedvenc pincéremtől, hogy a kávét igazából jobb az étkezés előtt fogyasztani, mert úgy még segít is az emésztésben. Most itt nem egy étterem kritika következik, hanem egy 5 soros élményösszefoglaló csak a békesség kedvéért jelzem előre.


A menü ennél egyszerűbb már nem is lehetne (és ezzel semmi baj) húsleves cérnametélttel, rántott csirkecomb krumplipürével, a végére pedig csokis piskóta.

 
Tény, hogy a menü hangzása alapján akár menza vagy kórházi menünek tűnhetne, de nem az. A leves okozott egyedül csalódást, ezt ott helyben őszintén meg is mondtuk, ízetlen volt, jellegtelen, rossznak nem mondanám, de nem a Laci színvonala. A második fogás úgy volt tökéletes, ahogy volt, fantáziát pedig ne várjunk ennyi pénzért, egyet is értek vele. A sütemény pedig már megint a Michelin csillag színvonal, itt aztán tényleg nem volt kompromisszum. Összefoglalva ennyit tudok mondani az új Laciról, persze majd a normál (luxus) menüt is megkóstolom egyszer.

Az elmúlt időszakban a különleges helyszínekből is kijutott szép számmal, először is elmerészkedtem Kőbánya közelébe, ahol megcsodálhattam a művészi hangulatú Sörgyári romokat, amelynek közelsége ismét szinte perverz örömmel töltött el, imádom ezt a hangulatot.
 
 
 
 Ha pedig arra jártam, miért ne alapon, betértem a közeli kőbányai bolhapiacra, hát itt egy enyhe kultúrsokkhatás ért, de természetesen viseltem és igyekeztem kívül maradni, nem bevonódni és az ágynemü, rézmozsár, teddy mackó és egyéb árus kavalkadot túlélve ismét konstatáltam, hogy van élet a Pozsonyi úton túl is, nem is akármilyen.

Még aznap délután egy másik különleges kalandot is beiktattam és elmentünk Tatára, hogy az éppen híres vadlúd sokadalomnak szemtanúi lehessünk és lettünk is, nagyszerű képek és hangulatok, a vadludak vonulását ugyan csak egészen távolról láttuk, de azért átélhető volt az élmény. Ráadásul a tó éppen úgy állt, hogy teljesen tengerpart hangulata volt, ami nekem igen kedves és fontos érzés.