2011. július 31., vasárnap

Koktél party

forrás: Boutiq' Bar's Flickr

Tegnap este tervszerű koktélozásra mentem a Boutiq' Bárba, részben alakuló munkakapcsolat, azaz szimpátiaerősítés céljából, részben mert már ki akartam próbálni a város legprofibb koktéljait, és nem utolsósorban azért mert Closing Party-t tartottak, mivel augusztusra bezárnak. Nem csalódtam, zseniális volt minden, amit fogyasztottunk. Igazi igényes, kreatív, szakmai átgondoltsággal, kiváló alapanyagokból.

Nem tudtam, hogy a koktélfogyasztás okozta másnaposság kicsit hasonló az olasz csúcsbor másnapossághoz, ez egy olyan érzés, amikor jó minőségű cucc kering a véredben, attól vagy más állapotban és jól lefáradva, szóval kicsit rossz is, de azért valahol ad egy érdekes hangulatot. Én ezt a hangulatot most sok olvasással, tornával és újabb 5K futással mélyítettem el.

Magamban még mindig örülök, hogy holnap először öt év után: "bemehetek dolgozni", persze ez egy olyan jellegű öröm, ami valószínüleg hamar elmúlik, lássuk be az itthon dolgozásnak jóval több a kényelmes és pozitív oldala. Ott viszont lesz nagy társaság, meg hivatalos környezet.

2011. július 30., szombat

az ideális szombat

Reggel 9 előtt kávé, croissant, majd haza, 5K a szigeten szélviharban, vissza, zöldségek, gyümölcsök beszerzése, lakás fontolgatása, fejben rendezgetés, ez így nem mehet sokáig, nehéz így élni, hogy egy szoba ilyen furcsán üres. Viszont nagyon élvezem ezt a hatalmas teret, amit nyertem.

Most az önmegtartóztató stádiumban vagyok és a sok győzködés ellenére se mozdultam ki tegnap este, hanem időben elaludtam. Ennek köszönhetően ma rendkívül jó passzban vagyok, habár jelenleg az újdonsült balkonra telepített virágoskertemet éppen a híres Duna felől érkező budapesti hurrikán készül porrá zúzni.

Az új színes forgómat például ismét elvitte, nem sokáig élt nálam, 2 napot.

2011. július 29., péntek

llum

Eljött az a történelmi pillanat, amikor 5 év után leválasztottam a studiót az otthonomról. Közel két évig erőltettem ezt a jól megszokott állapotot (ki tudja miért), miután eleve aktualitását veszítette. A studió tehát átkerült egy nagy irodaépületbe. Érzem, hogy más dimenziók jönnek, hogy minden működni fog. Lesz erőm és lesz időm, lesz saját terem és kapok levegőt. Most viszont igencsak kitágult az otthon, váratlanul, érdekesen, kissé túl hirtelen. Szóval át kell ismét lényegíteni a tereket.

ilyen az új helyszín

2011. július 28., csütörtök

nike corre

balkon

Olyan születésnapi ajándékot akartam magamnak, (igen, tudom, hogy elmúlt 10 nappal) aminek sokáig örülhetek és, ami valamilyen alapvető változást jelent az életemben.
Ezért végleges elhatározással a studiómat különválasztom az otthontól, és erre a nagy lépésre, nevezetesen a költözésre, a mai napon kerül sor.

Ami viszont kézzelfogható, hogy a balkonra extrém mennyiségű növényt szereztem, úgyhogy majdnem olyan, mintha lenne itt fent egy kertem. Most már csak "meg kell tartani", ami egyébként nem lesz egyszerű.

Ma megnéztem az újonnan belakott lakásomat, hát nagyon jó érzés, ott vannak, átlényegítették, megtöltötték élettel, pont ezt akartam. És ma tulajdonképpen ki lett pipálva szinte az utolsó-utolsó előtti kérdés is.

sweet harmony: a hely szemben, ahol futok
(tegnap mellesleg ismét 10K-t),
innen, ahol pedig futás után a dinnyét eszem a folyót méregetve
kaptam egy új színes forgót a régi helyére

2011. július 26., kedd

megszámlálhatatlan

Villányban vagyok ismét, munka jelleggel, júliusban, 15 fokban, igazi kihívás.
Az éjszaka folyamán kb. két és fél órát tudtam aludni, köszönhetően a csend és zaj különleges kombinációjának, a kutyaugatásnak, a szúnyogzümmögés és csípés váltakozó jelenlétének, majd mindezek elmúltával az azonnali és agybahasító kakaskukorékolásnak.

Viszont az űrlények landolását követhetem szerencsés módon.


Breaking News:
Egyébként ma megjelent újabb értekezésem: Mi lesz veled molekuláris gasztronómia? az El Bulli hamarosan megtörténő bezárása alkalmából.

2011. július 25., hétfő

ez ilyen

A péntek még rendben, változó hangulatban, 5K szorongással induló, de pozitívan befejeződő futás után (mert ez így szokott lenni egyébként), estére teljes regenerálódás. A másnap pedig intenzív, aktív turistáskodás a városomban, ez a kedvenc elfoglaltságom, elnéztünk a Kazinczy utcába, esőben, viharban kávéztunk és sétáltunk, aztán beszereztem pár hónapra elegendő filmet és sorozatot, ezekre a hűvös, esős nyári hétvégékre. A szombat estét ámokfutással ünnepeltük az őrült Instantban, sok érdeklődő külföldi jelenlétében.

Ma pedig vár rám Villány borongós ege és a szétázott szőlőtőkék látványa, már alig várom. Jók ezek a hétfőn induló hétvégi programok (lásd múlt hétfő esti spontán születésnapi buli).

2011. július 22., péntek

Limonádé a koktélkönyből

fejlemények

Most már elhatároztam, hogy nem beszélek rébuszokban, ha valamiről akarok beszélni azt megírom, ha nem, akkor nem. Kicsit és nagyon paranoid, valamint normális barátaim óva intenek a túlzott magamutogatástól, belső érzelmek kéretlen nagyvilág elég tárásától. A bevezető mondatom úgy látom most már mindenképpen abban a stílusban íródott, ami a bloggereket az önfeladás nagyszerű útjára vezérelik, nevezetesen: az elképzelt, elvárt stílusban írnak, és nem abban, ami belőlük jön csak úgy ösztönösen.

Azon gondolkodtam tegnap, hogy miért kerül ilyen nagy erőfeszítésbe minden számomra, tényleg folyamatosan úgy érzem, hogy hegyeket hordok, de azt hiszem az érdekel valójában, hogy mikor lesz már ennek vége. Egy óriási cikken dolgoztam az elmúlt napokban, ami feltehetőleg a jövő héten fog megjelenni (sőt kettő is), az írás során többször is leküzdöttem önmagam, pontosabban azt a lusta, demoralizáló szörnyet, aki lefogja a kezemet és lábamat, időnként gúzsba köt.

És közben végig az a közhelyes mondat járt a fejemben, amit egyszer az általános iskolai osztályfőnökünktől kaptam, aki mindenkinek szétosztott papírfecnin egy-egy sor bölcsességet és az enyémen ez állt: "önmagunkat leküzdeni a legnehezebb küzdelem, önmagunkat legyőzni a legszebb győzelem". Valahogy mégis megragadt.

Ráadásul az irodámban álló könyvesdobozok közül is feloszlattam 2-t, kedvtelve nézegettem szüleim és nagyszüleim érdekes koncepciójú könyvtárát, elképesztően kifinomult, leszámítva természetesen a negyvenes és ötvenes évekből itt maradt sajátos témavilágot.

Ma reggel ismét kipihenten köszönthettem a munkahét utolsó napját, aludtam egy nagyot (ünnep!), tegnap éjfél utánig írtam és ma 3 email várt a népszerű portál főszerkesztőjétől: "szuper lett", "még egyszer megírom, hogy örüljél: tényleg nagyon jó lett". Huhh.

Persze nem ártana dolgozni az alapprofilomban is, hogy esetleg pénzt is keressek közben.

2011. július 21., csütörtök

menet közben

Közben persze zajlanak a hétköznapok és ugyan be kell látni, hogy ez egy olyan időszak számomra, ami megint csak nem könnyű, azért folytatni és lezárni kéne a fennmaradó folyamatban lévő ügyeket.

Lement a hétfői születésnapozás is, jó volt.
Néhány sort töröltem: utólagos öncenzúra, itt kissé elszaladt velem a ló a nyilvános megnyilatkozás terén...


Tegnap csak és kizárólag írással foglalkoztam, valamint rájöttem, hogy elég ijesztő képességekkel rendelkezem, este pedig elmentem futni - sajnos nem ezen a téren vannak ezek a képességek, most viszonylag nehezemre esett az egész, mondjuk igaz, hogy elég rendesen ki vagyok merülve, már megint. Az este folyamán pedig ideális randevú magammal, Szex és New Yorkkal butítottam az agyamat, rájöttem, hogy irtózatosan káros lehet ez a sorozat bizonyos nálam sokkal inkább befolyásolhatóbb emberek számára, tulajdonképpen legalizálja ezt az egész szingli elmebaj kérdést.

2011. július 20., szerda

július 20.

Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó,
Icipici házikóban, icipici ágyikó.
Ottan élt éldegélt, egy icipici lencsilány,
Icipici anyukával, túl az Óperencián.
Icipici lencsilányka, lencsibabát ringatott,
Anyuka is ezt csinálta s boldogságban éltek ott.
Amikor este lett, az icipici lányka félt,
Icipici anyukája mondott egy mesét.
És ha meg nem haltak, ma is élnek,
Ma sincs vége a mesének,
Ma sincs vége, sosincs vége,
Fuss el véle.

2011. július 18., hétfő

nagypapám, a divatdiktátor

Ma a saját születésnapomat ünnepelhetem, de a nagypapám ma lenne 101 éves, 2 hónapos és 3 napos, ezért ezt a posztot neki szentelem:

Boros Kálmán Béla
1 éves
1 éves
2 éves
3 éves
4 éves
5 éves
6 éves
7 éves

7 éves
8 éves

2011. július 17., vasárnap

osztrák intenzív gasztrotúra

A hét történéseinek le- és közelgő születésnapom felvezetéseként tegnap kivonultunk Ausztriába, számomra meglepetéstúraként beharangozva, úgyhogy én nem is tudtam az induláskor, hogy egészen pontosan hová megyünk.

Nyilván érzékeltem, hogy országon kívüli úticél várható, tekintve, hogy eurót kellett csomagolnom magammal. Bécsben volt az első állomásunk, egészen pontosan a régóta vágyott Naschmarkt, azaz az osztrák főváros menő piaca.

Itt, ahogy a legtöbb helyen nem szabad azonnal kísértésbe esni és mielőbb vásárolni valamit, de a túl sok, "na ezt megveszem, majd visszajövök érte" módszer sem működik. A fantasztikusnak tűnő fűszerkínálat, feltehetőleg - az árat is figyelve - szerény minőséget takar, egy idő után azonban az avatott szem kiszúrja az igényes standokat. Nehézség, hogy nekünk ezután volt még egy titkos programunk, ezért a nagy vásárlási kedvvel óvatosan kellett bánni, zöldség-gyümölcs kizárva, sajtok, sonkák kizárva, végül ugyanezen logikát teljes mértékig feledve vettem egy kis avokadókrémet és speciális humuszt, ami ma reggelre tökéletesen, ahogy volt meg is romlott.

A Naschmarkt maximális kiaknázása után elfogyasztottunk egy szerencsésen kiválasztott egyszerű, ázsiai kifőzdében egy tökéletes üvegtészta levest és egy mangós ráksalátát, ezen a ponton azonban el is fogyott az erre a napra kimért "szerencsemennyiség". Elsőként a parkolóba beszorultunk és börleszkfilmbe illő jelenet során próbáltunk felváltva kiállni a sarokból nem sok sikerrel, úgyhogy megkértük a parkolóőrt, hogy álljon ki nekünk, de őt is megviselte a feladat, tény, hogy feladtuk neki a leckét, olyan pozícióba volt már kormányozva az autó. Az osztrákoknál a kártyás fizetés egészen érdekes elgondolás mentén zajlik, a lényeg, hogy Stockholmban, Madridban, New Yorkban gond nélkül működő bankkártyákat szürreális okokból (mondanám, hogy pusztán szivatásból, de ez egy parkolóautomata volt) érvénytelennek minősítette.

A következő úticél nem más, mint a híres Taubenkobel (vigyázat kikapcsolhatatlan galambturbékolás a honlapon!) 2 Michelin csillagos étterem volt.

Őszintén szólva nagyon meghatódtam, amikor megérkeztünk, felemelő érzés volt. A hely stílusa és hangulata rendkívüli és nagyon örültem, hogy eljutottam ide. Mi azonban nem szoktunk megilletődni és az eseményeket a helyén és nem önmaguk elidegenedett mivoltában szemléljük, ezért miután visszaereszkedtem a földre, itt a Taubenkobelben az est előrehaladtával úgy tűnt, hogy egyre kevésbé lopjuk be magunkat a pincérek és az étteremvezető szívébe.

Szakmai beszámolómat és ezzel kapcsolatos általános helyzetértékelő beszédem itt olvasható, röviden annyit mondanék, hogy itt nem egészen voltak felkészülve a valóban érdeklődő vendégre, ránk egy teljesen megszeppent gyakornoklányt állítottak, akit időnként váltott a nagyképű, magabiztos pincér, és az idegesen pattogó étteremvezető asszony, aki egyre nagyobb aggodalommal figyelte az eseményeket.

A gyakornoklány három szóban lerendezte a sok összetevőből álló ételünket, elképzeltem, hogy a chef mit érezne, ha meghallaná, ahogy - miután megkértem, hogy legyen szíves megkérdezni, ha már ő nem tudja, hogy pontosan milyen hal van a tányérunkon - a lány, amint visszajön az asztalunkhoz azt mondja: "csak egy hal", azaz semmi különös. Monty Python sorozatokon és Fawlty Towersen edződött lelkemnek köszönhetően igazából szórakoztam a jeleneten, amelynek kellemes plusz színezetet adott, amikor a fertelmes uborkalevet úgy öntötte elegáns poharunkba, hogy a fehér asztalterítőre kétszer annyi ömlött, mint a pohárba. Előtte a másik pincér jó hangosan eltört egy poharat, de olyan ideges lett, hogy örültem, hogy nem rúgja fel a mellette lévő asztalt.
A lekezelő megjegyzéseket most nem részletezem, mi csak kérdezgettünk, kedélyesen. Amikor valamiről nem tudtuk, hogy mi, akkor azt megkérdeztük. Ők ezen egyre inkább, jól láthatóan befrusztrálódtak. Az Olimpiában például kifejezetten örülnek és még nagyobb figyelmet kapunk, ha jól láthatóan érdeklődünk aziránt, amit eszünk, itt azonban tényleg egyre kínosabb lett.

Utólag átgondolva elképzelhetőnek tartom, hogy mindez némiképpen a kultúrális különbségekből is adódik. Mindenesetre az osztrák elit kiszolgálására szakosodott személyzet nem tudott mit kezdeni azzal, hogy két magyar ember, tökéletes nyelvtudással és az alapanyagok - átlagosnál nagyobb - ismeretével faggatja őket. Még az is lehet, hogy ez ott illetlenségnek számít, Te csak ülj és egyél, ne kérdezz, élvezd, amit eléd tesznek. Étlap azonban nem volt ugye és ételsor sem, ezért magától az ember tényleg nem mindig tudta kitalálni, hogy éppen mit eszik.

Egyszer csak vége lett azonban, megmondom őszintén a cukorgömbös, barackos desszert katartikus élmény volt, becsukott szemmel fogyasztottam és átéltem azt a fantasztikus érzést, amit nem sokszor (mellesleg az Olimpiában rendszeresen: Takács Lajos mangópürés-kacsamájas-tokhalas fogása által).

apricot in glass by Taubenkobel
A számla összegét szerintem fedje jótékony homály, nemzetközi összefoglalómban, amelyet nem leszek lusta megírni a fontosabb fórumokra, természetesen leírom.

Hogy mi a tanulság már megint? Köszönöm, egy-két évre ismét elég volt a Michelin csillagból, sőt - elhamarkodott következtetést ugyan nem szeretnék levonni - tartok tőle, hogy ez az egész nem az én műfajom: nem véletlenül kell a Michelin csillag célközönségének ez a csillagos útmutatás.

2011. július 15., péntek

határátlépés

Reggel 6-kor kelés, összeszorított szemek, álomkór, felkelés, mintha friss szellő fújna a ragacsos napok után, zuhanyzás és gondolatok rendezgetése, mi mindenre van szükségem, 7-kor vár a takarítónő a Károly körúton, addigra oda kell érnem, 9-kor pedig át kell adnom a lakást. Átbiciklizem és 7:05-re ott vagyok, a végső simítások következnek, hogy minden ragyogjon, tiszta és új legyen. Talán még soha nem volt ilyen szép ez a lakás, mint a mai napon.
10 körül visszatérek, dolgozom, intézkedem, tenderre készülök, ügyféllel találkozom és vele koradélután eljutok a legmenőbb gourmet helyre a Baldaszti'sba, ahol sajnálatos módon az egyetlen gyengémet (a spárgán kívül) a posírozott tojást kapom a Cézár salátámba, a szardella csak belecseszve, paszírozott változat helyett, a kávé ihatatlan, amúgy pedig mégis szeretem a helyet, szeretném szeretni, mert jóravaló, tele van figyelmességgel, igyekezettel, szeretettel, de mit tegyenek, nem mindenki akarja azt, amit ők, a személyzet java része semmit nem ért az egészből. A delikátbolt a pincében, a pincelány mondja a magáét, örül, hogy végre arra jár valaki, elmondja ő mit szeret, melyik csoki a kedvence, már láttam ezeket százszor a Culinarisban, de vannak persze új dolgok is. Itt minden a legjobb, hát persze, részenként jól láthatóan ráköltöttek sokat, de valahogy mégsincs egyben.

Visszatérek, lemegyek a Sarki Fűszeresbe a limonádé választékot fotózni, hálás téma, a kedvencem.
Este 7-re visszamegyek a Károly körútra, de a biciklimen az első kerék felmondja a szolgálatot, végleg leeresztett a gumija, vagy - mivel a lépcsőházban állt több órát - az is lehet, hogy valaki kilyukasztotta a kerekét, de ha ez történt, azt megkeserülik. Visszafordulok, hívok egy taxit. A Károly körúton utoljára körülnézek. Belefacsarodik a szívem. Miért nem tudok én ideköltözni. Nem megy.
Fotózok, bezárok, átadom a kulcsokat. Viszlát, érezzétek itt jól magatokat.
Aztán haza, de nem állok le, megyek a Margitszigetre, újabb 10 km. 7 km után jön a már ismert érzés, én vagyok, jól vagyok, megcsinálom és érzem az erőt, megcsináltam. 1 év alatt elhordtam egy hegyet. Rendbetettem a reménytelent.

átadás

A tegnapi embertelen hőségben kevésbé éreztem hasznosnak magam, mint máskor, pedig amúgy sem vagyok mostanában túl hatékony. A lényeg, hogy 40 fok meleg ide vagy oda, elmentem közel két hónap után személyi edzőhöz a Margitszigetre, az extrém sportok kedvelőinek ajánlom ezt a típusú elfoglaltságot. Nekem egyébként nagyon jót tett és jól is éreztem magam.

Utána egyből lúzer trackre kerültem, a ma kora reggeli lakás átadása érdekében egy ÁPISZba elmentem "bevételi pénztárbizonylat TÖMB"-öt venni. Ezután újabb időutazás a Rózsadomb Centerbe, az a helyzet, hogy ott viszont megállt az idő, tehát volt honnan visszajönni.

Szervezkedtem, intézkedtem, közben gyűltek a fejemben az érvek és ellenérvek, hogy mi mindent rontottam el/intéztem jól. Például rájöttem, hogy van a lakásomban vízóra, ez azért nem semmi felfedezés! Szóval ilyen szinten intéztem én tudatosan a dolgokat.

Ma pedig ünnepélyesen kitakarításra és átadásra került a Károly körúti lakás, nagyon jó érzés!

Persze még húzódnak ügyek, ez a bürokrácia még az internetszolgáltatás terén is elképesztő, most éppen a UPC-vel hadakozom, hogy lemondhassam a Károly körúti előfizetésemet.

2011. július 13., szerda

idétlen elnevezések

Élményszinten szükségesnek látom közölni, hogy tegnap megint bevizsgáltam egy helyet, ahol megint sikerült a tökéletességtől nagyon messze található pontokat felfedezni. Kezdjük az elnevezésnél: Borkonyha, ennél semmitmondóbb félrevezetőbb nevet keresve se lehetett volna találni, a nemrég meglátogatott "Laci! Konyha!" (ami egy nagyon menő, nekem stílusában tökéletesen passzoló hely, tényleg finom ételekkel) hasonló, én nem értem, hogy miért erőltetik ezeket hatalmas poénokat ezek az amúgy jóravaló helyek, saját helyzetüket nehezítve. Nem írok részletesen, jó volt nagyjából, egyedül azt nem értettem, hogy a desszert kihozataláig miért telt el 40 perc, továbbá, hogy a borok miért voltak ilyen kellemetlenül túlárazva.

Egyébként velem minden rendben, leszámítva, hogy nem tudok lejönni a hajnali fél3-as elalvás trackről, ezt ma megoldjuk szépen, 10 km futás este, és aztán 10-kor eltávozás Jamie és a csodalámpa, valamint én.

2011. július 11., hétfő

fesztivál tanulságok


Sikerült viszonylag nagy arányban kontrollálnom tetteimet és viselkedésemet a Balaton Soundon, amit egyébként komoly sikernek tartok. Habár az életemből szerintem ismét elvett néhány évet a négyszeres hajnali lefekvés, a sok por, a ragacsos Balaton, a folyamatos 40 fok, a rántott szelet vegyes, illetve külön kérésre egyféle körettel, de azért kikapcsolódtam.

szahara
élénkpiros málnaszörp a helyi kínálatban
Zenei téren - őszintén szólva - nekem kevés, önfeledt, örömteli pillanatom volt, viszont nem éreztem magam rosszul. Ami miatt az egész megérte úgy, ahogy volt az Karl Bartos performance-a volt a Kraftwerk képviseletében, na ott érdemi pillanatokat, perceket éltem át, akár tudatmódosító katarzisnak is merném nevezni.

Néha összetűzésbe keveredtem, az erre kevésbé fogékony elit standokkal, de sok problémát talán nem okoztam. Például szerintem mindenképpen gusztustalan, amikor egy félmeztelen ember szolgál ki egy felsőkategóriára pozícionált hely képviseletében Balaton part ide vagy oda.

Az ételek értékelhetetlenek voltak talán próbálkozások, csírák előkerültek, de a bennem megmaradt érzést alapvetően az "undor" szóval tudnám leírni, ha bármelyik a fesztiválon kapható ételre gondolok, leszámítva a Baldaszti's luxus hamburgerét. A fent említett vita ugyan nagyrészt ekörül forgott, de lássuk be, nagyon finom volt, még ha én a helyükben nem is hamburgerrel és hotdoggal képviseltettem volna kint magam, a sok "suttyó" elképzelt igényeire és felfogóképességére alapozva.

A legérdekesebb jelenség a 18+ karszalag volt számomra, amely az Új Széchenyi Tervet hivatott népszerűsíteni azzal a "suttyók" agyába is beletuszkolható mondattal, hogy ezt viseljétek mert csak akkor szolgálnak ki alkohollal, ha ez van rajtad, mert a karszalag bizonyítja hogy elmúltál 18 éves. A logikát még nem sikerült megfejtenem, de látom magam előtt a sok beszívott sikerorientált főszervezőt, ahogy nagyokat röhögve összerakják a koncepciót: nem kell túlmagyarázni, értitek, ennyi, ezt így talán megértik. Mármint a suttyók (azaz mi: fesztiválközönség) - nem győzőm hangsúlyozni.

Kiegészítés video - személyes 1,5 másodperces szereplésemmel - az imidzset alátámasztandó.

2011. július 7., csütörtök

eleresztés

Igaz, hogy még szörnyű teendők terhe nyomja a vállamat, amelyre néhány órám maradt csak és az óra ketyeg a fejem felett, de azért csendben kacsintgatok az 5 óra eljövetelére, amikor is elindulok kifelé a városból a Balaton Sound Fesztivál felé és igyekszem magamat konszolidáltan érezve - mások számára is elviselhetővé tenni.

Visszajött a nyár közben, és vészesen haladunk AZ évforduló felé, ebben a két hónapban három is lesz és már nincs sok hátra.

2011. július 4., hétfő

vitorlák alatt


Éppen ismét a regenerálódás fázisban vagyok a teljes hétvégi megsemmisülés előtt közvetlenül, hiszen Balaton Sound fesztivál várható, amelyre én hivatalos vagyok, méghozzá mind a négy napjára.

Szóval ezt a pihenési időszakot megszakítva tegnap elmentünk a Balatonra egy kicsit vitorlázni: a kényelmes autóból átültem a kényelmes vitorlásra, ringatózni a vízen, néha felálltam, de csak ha nagyon muszáj volt, majd egy - akkor még nem annyira, de így utólag elborzasztóan rossz - balatonparti étterembe beültünk és próbálkoztunk valami nem nagyon rossz ételt enni, dehát nem sikerült megúszni a szokásos lehúzásos, nyomorkalandot.

A foursquare ajánlására bízva magam az "Az egyik legjobb halászlé lelőhely a Balaton északi partján! " ígéretével választottuk nevezett "Porció" étteremet (Balatonalmádi), ami a társaság egyik tagjának szavával élve már eleve a "németváró" jelleget viselte magán. Nyilván halászlevet rendeltünk, körülöttünk jöttek-mentek a méteres rántott bordák vegyes körettel (ami nem jó jel). A halászlé nem is volt szörnyű, leszámítva, hogy egyikőnk levesében egy légyszerű állat úszott, a pincér kedves volt és nagyon kellemetlenül érezte magát emiatt, de a helyzetet enyhítendő csak ennyit tudott kinyögni: "az nem légy, valami más bogár lehet". Mivel nem látta arcunkon a megnyugvást, inkább elsietett és hozott egy másik levest (egy másik fajtából). Én egyedül a túrós palacsintánál rontottam el (pontosabban nem én), amihez kaptam egy meghatározhatatlan ízű és állagú (legalábbis ha nem akarok vulgáris lenni) öntetet, amelynek létét és összetevőit folyamatosan próbáltam értelmezni és befogadni, szívem teljes nyitottságával (hm..), de nem sikerült. A tejszínhabbal érkező kávénál belőlem őszintén és visszatarthatatlanul előtörő sikolyra a pincér reflexből sarkon fordult és mindent értve hozta egy percen belül tejhabbal (brrr) a kávét. A végén annyit fizettünk fejenként, mintha valamelyik trendi, új budapesti vagy vidéki étteremben ettünk volna normális, finom és igényes ételeket.

Egy ideig nem eszem Balaton parti étteremben, de közben szégyellem magam, hogy ilyen szörnyű természetem van.

A vitorlázás nagyon jó volt, feltöltődtem, lesült az arcom, jól elfáradtam, aludni pedig tudtam (második éjszaka) úgyhogy ilyenkor például egész jól tudok lenni.

bónusz, mert ugye nem szoktam ide magamról
(kivéve minden nap):

2011. július 2., szombat

feszültség és történelmi sportteljesítmény


Hangulatjelentés: tegnap úgy voltam szórakozni ismét a DiVino bárban, hogy nem ittam alkoholt csak vizet, mégis kialvatlan vagyok és szinte másnapos..., mondjuk sikerült eléggé későn elaludni. Elegem van, hogy minden másnapom ilyen. Alvászavarnak hívják, gondolom, van valami belső feszültség bennem, ami nem engedi a rendes alvást.

Ez a DiVino már a múltkor is kicsit gyanús volt nekem, igaz, hogy jó kezdeményezésnek tűnik meg jó szándék és jó borok (nem a legjobbak, de jók), az étel nagyon jó (kétféle tapast próbáltam: a diós, szardellás tepertőkrémet, tegnap pedig a sajt és sonkatálat, ami zseniális volt), viszont elképesztő közönsége van ennek a helynek, akiknek szerintem fogalmuk sincs arról mi a jó étel és a jó ital csak ott nyomulnak a Bazilika környékén trendi ruhákban, cipőkben, tökéletesnek gondolt szerelésekben, sznob elegancia.

Tegnap viszont történelmi sportteljesítményem volt: 10,4 km-t futottam. Elképesztő érzés, gyakorlatilag teljesen jól ment, az elején nagyon beosztottam az energiámat, okosan futottam, végig volt bennem egy kifinomult energiaelosztási képesség (amit mellesleg nem gondoltam volna magamról) és amikor a hetedik kilométerhez értem felszabadult bennem valami olyan anyag és erő, hogy fel se tudom fogni. Egyrészt a zene nagyon rásimult a hangulatra, ami igazából elég misztikus volt, mert még soha nem hallottam azt a zenét és nem is tudtam, hogy van nekem ilyen mixem, ami épp ment, másrészt olyan különleges érzésem volt, egyfajta ünnep: amikor az ember túllépi az addigi határait, teljesítményét. Például messzebbre repülsz, utazol, mint addig bármikor. Olyan, mint amikor Párizsból felszállt a gépem New York felé és egyszercsak a tenger fölött megérzed, hogy ilyen messze még nem voltál, és, hogy máshol vagy. Most másképp voltam, máshogy és máshol. Nagyon érdekes, erre az érzésre azt hiszem rá lehet szokni. Csak az a baj, hogy nem akarom szétcseszni a térdeimet, márpedig ezek a dolgok együtt szoktak járni.