2012. január 29., vasárnap

még nulla

Most még örülhetünk mert ma nulla fok volt és megint napsütés, valahogy mostanában a hétvégék így alakulnak, elképesztő szerencse és számomra elképesztő motiváció, hogy kivessem magam a szabadba, a szigetre és így cseréljem ki a szervezetem lerobbant oxigén és fénytartalék állományát. Ma 10 km-et futottam ismét, a végére megint kicsit furcsán vettem az akadályokat, ez a hideg elmerevíti a térdemet sajnos, ezért iszonyatos kínszenvedés során győztem le az utolsó 1500 métert és arra jöttem rá, hogy nincs az az akaraterő, ami továbbfutásra kényszerít egy nagyobb fájdalom esetén. És ez lehet, hogy nem is baj. Így nem bonyolódik az ember eszetlen helyzetekbe pl. további túlterhelődés. Ha a szervezetnek pihenésre és leállásra van szüksége, akkor az jelzi szépen, és jelezte is.

Most ilyen
és jelenleg éppen "szibériai hideg" érkezésével fenyegetnek. Úgyhogy beizzítom a Wellensteynt, amelyet nem is tudtam rendesen kihasználni Stockholmban, tekintve ugye, hogy +9 fokok voltak.

2012. január 28., szombat

halpiac

Délelőtt elmentünk a Budaörsi Halpiacra, ami valójában egy nagyon menő halbolt, barátságos, minőségi tengeri cuccok, titkos kis hely.
Engem még a barcelonai, roses-i időkre emlékeztet, amikor irigyeltem a katalánok bennfentességét, ahogy kérik a piacokon oly nagy otthonossággal a halakat, rákokat és kagylókat, állandósult potyautasként vásároltam csak, némi bűntudattal, hiszen nem az én hazám, nem az én tengerem. Szóval ez itt szintén nem az én tengeremből van, de ide hozták, nekünk. És jó volt ez a biztonság, ráadásul a helyen nagyon jó hangulat volt, kértem egy tál kagylót és feltűnt a szuperkedvességük aztán kiderült, hogy azért, mert megismertek bennünket, hogy mi vagyunk a Gasztrobizarr. Azért ez nem akármi, gasztro celebek lettünk, lássuk be. És innentől már csak felfelé vezet az út...
Hát persze...
ördöghal (monkfish)
ez a szépség valójában az a hal, amelyet évekkel ezelőtt szintén a spanyol piacok jégágyain láttam gyakran kiterítve, megmerevedett, élő döbbenettel a szemében és akkor elsőre, ki is rázott a hideg, hogy lehet ilyen szörnyűséges kinézete egy halnak:
nálunk végül megszelídült és nagyon finom volt,
azonban a lakásban még mindig kísért az intenzív illata
nekem: gambas, amúgy: "garnélarák"
ez készült belőle

2012. január 25., szerda

utcára néző ablakokban

Valami irtózatos negatív hullám van rajtam 3 napja, nem teljesen tudom hová tenni csak viselem és küzdök vele, próbálok úrrá lenni rajta, a sárkány leküzdése nagy feladat volt mindig is az emberiség történetében.

Ma kezdve egy magamnak okozott terhekkel súlyosbított hangulattal, átmentem fél9-re egy megbeszélésre, próbáltam egy reggeli kávéra beereszkedni a Baldaszti's Grandba, de ők ki tudja mikor úgy döntöttek, hogy a nagy breakfast felirat ellenére 12-kor nyitnak ki ezentúl. Ezért továbbkényszerültem ismét a rettenetes Costa Coffee-ba, ahol megintcsak nem vitt rá a lélek, hogy bármit is vásároljak, inkább a Printa kávézóba fáradtam tovább, ahol meg legalább dolgozni is lehetett kicsit. Szóval így a városban egyik ágról a másikra röppenve, vissza-visszatérve harcoltam le magam így koradélutánra teljesen.


2012. január 24., kedd

Bíró Yvette: Futó


Nem volt könnyű elolvasni Bíró Yvette könyvét. Megszenvedtem vele. Nem azért mert nehezen olvasható, hanem azért mert olyan feneketlen mélységekről szól, őszintén és fájdalmasan, amivel nehéz megbirkózni. Nemcsak megbirkózni: olvasván őt, szembenézni, észrevenni a magunkban kíméletlenül előtörő hasonló érzéseket. Nehéz átélni a felfedezést, a kikerülhetetlen párhuzamokat. Amikor valaki ilyen nyíltan ereszkedik le a saját lelkének bugyraiba, akkor az ember akaratlanul is a bizalmába fogadja és vele indul. A bizalom azonban kölcsönös, és én azon vettem észre magam, hogy a nyíltságra nyíltan válaszolt a lelkem. Olyan lezárt fájdalmakat, félig-meddig gyógyult sebeket nyitott fel, amire nem számítottam. Sokszor csak néztem magam elé: ilyen, hogy lehet? Hogy lehet az, hogy valaki átélte ugyanazt, amit én?
Tudni kell, hogy a könyv "cselekménye", már amennyiben beszélhetünk ilyesmiről, több szálon fut és sok helyszínen zajlik. A párhuzamok azonban egyre kísértetiesebben jelennek meg. Más más témákban. A fájdalom, a veszteségek, az emigráció, a külföld idegen és soha meg nem szokható békessége, az otthonos és mégis elidegenítő vallási kérdések, a könnyű társas kapcsolatok, és még sokminden más.

Ha nagyon elfogult lennék és hajlandóságot éreznék az erős túlzásokra (ami tudjuk, hogy így van) azt mondanám Bíró Yvette bármennyit is élt át személyesen ezekből, valahogy úgy vannak leosztva a kártyák a földön, hogy én körülbelül ugyanannyit kaptam, mint ő. És egy-egy lap esetleg különbözik, de meglepően sok azonos van. Annyi, ami mellett nem lehet elmenni csak úgy.

Annak tudatában, hogy a Futó című mű, Bíró Yvette első regénye még érdekesebb az egész helyzet. A könyv ugyanis mestermű, stílusa, nyelvezete végtelenül kifinomult, lenyűgöző képek, hangulatteremtő képesség, az agyat kissé (nagyon) megtornáztató lélektani kifejtések tarkítják és amennyiben ezt megszoktuk, lendít előre a kíváncsiság, magával ragadóan.

És ezeket a sorokat, a legmélyebb lényegüket én, hát nem fogalmaznék úgy, hogy "voltam olyan szerencsés", de mindenesetre egy az egyben átéltem:

"Mi egyáltalán az adomány, az "áldás" jelentősége? Mit szolgál? Mit ígér? Azt, hogy segít átélni a bajt, s ezzel egy cseppet megkímél a fájdalomtól, a bánattól? De hiszen nélküle nem vagyunk, az ad életet, kényszerítő akaratot a folytatásra, és talán bölcsebb belátást is. A fájdalom könyörtelen szembesítő! Megérteni általa valamit, ami természeténél fogva, talán ösztönös védekezésből elillanni, megszűnni igyekszik. A kín legtöbbször mozdíthatatlan, nem lehet menekülni előle. Konokul uralkodik. Ha halkul is, ismétlődően visszatér, és vele maradva késztet az igazabb, zsigeri átélésre. Addig dörömböl, míg belekábulunk az éleslátásba, túl valamely adott, banális határon. Igaz, a fájdalom vagy a veszteség (még ridegebben: a bukás) mindennél követelőzőbb, kíméletlenebb. Az átélhetetlennek tűnő pillanatot akarja állandósítani, tolakodóan jelenlévővé tenni... Fura ellentmondás, de így igaz: mert bár a fájdalom maga a csonkulás, a létezés leszűkítése, mégis egyben harc is a csonkulás ellen. Mert a fájdalom égő vitális erő, nem feladás, a tudat működő, sebző elevensége is egyben."

a technika fogságában

Továbbra is a gépek értelmetlen lázadásának vagyok kitéve, a tegnapi napot már majdnem délben feladtam, utána főként hangulati elemek mentették meg percről percre.

Tudom, hogy nem érdemes frázisokban nyilatkozni, de konkrétumokat ilyen témában írni meg nem szokásom ezért csak maradjunk annyiban, hogy ismét sötét időkben taposunk.

2012. január 22., vasárnap

alternatív gépek

A hétvégét alapvetően egy iszonyatos bosszankodás határozza meg, nevezetesen, hogy a macbookom töltője elromlott úgy, hogy még egy év se telt azóta, hogy megvettem. A töltőt nem kicserélték, hanem valami ködös magyarázattal ott tartották és állítólag "érkezik" egy másik töltő vagy alkatrész, ezt nem tudom. A szervizben egy értelmes, közvetlen mondatot vagy magyarázatot nem mondtak, hanem valami futószalag eljárást kaptam, amúgy maga a szervizes fiú normális volt. Most már 3 napja náluk van és nem történik semmi.
Megmondom őszintén én amúgy sem tudtam megbarátkozni a mac hangulattal, a sok felesleges, öncélú csili-vili funkcióval és az alapvető, pc-n megszokott funkciók hiányával. Most vissza kellett térnem a kis, törött monitorú, amúgy tökéletes és imádott VIP Asus gépemhez és azt vettem észre, hogy nincs az a fajta "le van fogva a kezem" érzésem, mint a mac használata közben. Elmondanám, hogy a notebookom a macbookkal ellentétben felismeri az iphone-t, továbbá értelmesen kezeli a képeket. És nem ez az egyetlen életminőséget nagyban befolyásoló funkció. Szóval eldöntöttem, hogy eladom és szerzek egy másik, rendes PC-t.

Összességében ismét egy rendkívül szeles, de napos délutánunk van, én magam boldog (az Apple-nek köszönhető) semmittevésben leledzem, olvasgatás, főzés, egyéb. Tegnap egészen véletlenül kiváló reggelit készítettem magamnak: mostanában a rizstejben főzőtt zab és egyéb pehely a kedvencem, fahéjjal, viszont tegnap kiegészítettem egy málna esszencia turmixszal, elég menő lett.


A délutáni ebéd pedig, pusztán az unalomnak köszönhetően olyan lett, hogy habár rendkívül egyszerűnek is mondható hagymás-krumpli volt az alap, de megfelelően előkezelve a hagymát és a krumplit is, valamint a végsőkig átgondolva mind a szeletek vastagságát, mind a hagyma készültségi fokát, hát sikerült egy első osztályú ételt készítenem, konkrétan alig tudtam abbahagyni az evést.

Most pedig egy nyugodt, délutáni teázásba ölöm az időt, töltődöm éppen, van is miért, azért a hét utolsó két napja nem sok pihenést hozott, például pénteken - ez most irritáló lesz: 7-kor keltem, és 4 meetingem volt délig, na most én nem szoktam 7-kor kelni. Nem alszom sokáig, de ez azért túlzás volt és különben is még kicsit sötét volt, hát ez felháborító.

Egyébként amennyiben valaki nyugtalankodna, hogy az erkélyre telepített mérhetetlen mennyiségű növény, hogy érzi magát így január végefelé, azt kell, hogy mondjam döbbenetesen jól vannak, megedződtek, vastag szárakat fejlesztettek és bírják a 120 km/h-s rendszeres széllökéseket. Úgyhogy nagyon szépen meg fogom becsülni őket ezek után, bár idén télen még nem volt igazán hideg az igaz.

2012. január 21., szombat

szabadulás


A tegnap esti elvarázsolt hangulatból felébredve elhatároztam kipróbálom a másnaposan futást, bár annyira nem súlyos a helyzet, mint amennyit elfogyasztottam a Coppola féle tannintengerből, még csak fejfájást sem tapasztaltam.

A szigeten néhány száz méter után máris dolgozni kezdett az agyam (mikor máskor) és egyben értelmezni a szemben és előttem elfutó lényeket. Mivel napsütés is volt, rengeteg család imbolygott kifelé a szigetre, ahogy lassan, vészjóslóan és a mindenek felett állóság sugallatával tolják a babakocsit, mennek mellettük a minden joggal felruházott gyermekek, mindegy, hogy pont előttem állnak meg a futópályán, senki nem szól rá. Gondoltam, hogy pusztán véletlenül felrúgom és akkor megtanulja (főleg a szülei), de végül nem tettem. Az apukák közben titkon nézegetik a futólányokat. A másik, amit nem értek: a kabátban futók. A második kilométer után a hőérzet úgy alakul, hogy ugyanolyan, mintha 20 fokban futna az ember, én három rétegben vagyok ilyenkor, de borzasztó lehet kabátban. A kutyasétáltatók is zavarnak. Lézengenek (túl nagy számban), szintén szeretnek a futópályán mászkálni és a hülye kutyájukat ott hagyni. Ezeknek be szoktam szólni ha olyan kedvem van. Náluk már csak a rózsaszín sapkás, rózsaszín lábszárvédős, pont előttem megálló, de addig is helybenfutó idióták idegesítenek jobban.

Ennyit a futás, mint építő lélektani folyamat hatásáról.

Találtam egy űrlényt is amúgy (csak próbál úgy tenni, mintha fa lenne és figyeli a parlementet):


ez már nem az űrlény (szerintem), hanem én:

kötelező elem:


director's cut

A mai napon felbontottam a Coppola borászat által készített Director's Cut bort, hát jó, alapvetően legenda, az alaphangulatot adja a borcimke és az egész filmes körítés. Ehhez képest kibontom: egyrészt elfekvőben volt tavaly nyár óta, így egyfajta gyakorlati hozadék, hogy a dugó elázott, tehát szétmállott, amikor ki akartam nyitni, amelynek következtében az első pohár tele volt parafamaradékkal. Nem baj, ilyen előfordul. Majd megemlítettem, hogy ez a bor ötpercenként változni fog, ehhez képest volt: smirgli, favágó, tűz, minden csak nem táncospár.
És mégis csodálatos. Méltó közegben. Egyébként közben gondolkodtam azon is, hogy nincs-e valójában teljesen szétesve. Ez ugye meg szubjektív, legalábbis nálam egyelőre.
Mindegy mert minden ilyesmit úgyis alapvetően bemagyarázunk magunknak és sok esetben a környezetünknek is.

2012. január 18., szerda

gasztroelmélkedések



Azt hiszem ez az egész, sokak által gasztronácizmusnak nevezett, alapvető gondolkodásbeli különbség az ételről odáig vezetett, hogy igen hatékonyan kezdem felismerni az igazi szemetet és egyre drasztikusabban zárkózom el azelől, hogy fogyasztanom kelljen. Tegnap például egy üzleti megbeszélést szerveztem pusztán megszokásból az Andrássy úti Costa Coffe-ba, de aztán negyed óra alatt sikerült feltérképezni a kínálatot és egy döbbenetes összefüggésre jöttem rá.
A gyanút az keltette fel, hogy a Fanta fél literes üdítőt 540 Ft-ért adják, a Natur Aqua fél literes ásványvizet, ha jól emlékszem 450 Ft-ért. Na most ezeket az italokat egyötöd ennyiért lehet beszerezni szupermarketekben, márpedig ők nem ott veszik, tehát tételezzük fel, hogy akár tizedennyi a beszerzési ár. Emellett árultak macaront is, valami döbbenetes kinézetben és felfogásban, gyakorlatilag "habcsók" volt, ami tojásfehérjéből áll és némi cukorból, esetleg valami ételfesték is adódhat hozzá.

Mindezt 1000 Ft / 3 db. Ennyire drágán még a Gresham palota cukrászdájában sem láttam, ahol tökéletes macaront adnak, ez is elgondolkodtató volt. Ezután megláttam a szendvicseket és süteményeket, amelyek 5-600 forintos árban voltak, nem is olyan drága. Aztán megnéztem őket alaposabban és rájöttem, hogy olyan szemtelenül és a végsőkig van optimalizálva az elkészítésük, hogy egyszerűen a lehető legesleges legolcsóbban jöjjön ki a gyártás, amennyire csak meg bírják valósítani, iparilag felfújva, megszépítve minden, kívülről, hogy ezeknek a szendvicseknek az előállítási költsége egyszerűen nem lehet több, mondjuk 10 forintnál.

A lényeg, hogy innen azonnal elhúztunk és inkább elmentünk a Baldaszti's Grandba, ami legalább kevésbé nyereségorientált és kényesen igényes önmagára és a sznob körökben történő megítélésére.

Persze nekem könnyű, hogy estére a legjobb kecskesajtot hozhatom haza, ami létezik a városban, és hozzá Légli Géza bort ihatok, ami pedig a legjobbak egyike az országban, hiszen itt van ugye a sarki boltom, ráadásul ilyeneket ebédelhetek.




2012. január 14., szombat

fekete fokhagyma


A tegnapi nap folyamán szinte bénultságnak nevezhető teljes nyugalomra kárhoztattam magam, amelynek és egyébként nem utolsósorban a frissen vásárolt grapefruitmag kivonatnak köszönhetően ma kitörő lelkesedéssel és sok energiával rendelkezem. Viszont még nem vagyok biztos abban, hogy a "félbetegen futás" műfajt kipróbáljam-e, hiszen azt tudjuk milyen 0 fokban futni, ebben az évszakban ennél szélsőségesebb körülményt még nem volt alkalom kipróbálni, de eddig egyéb extrém változatokat még nem néztem. Ezért arra gondoltam, hogy ma a mozgás egy fokkal biztonságosabb formáját választom.

Mai elsődleges problémakör egyike az volt, hogy fekete fokhagymát (imádom már magát az elnevezést is) mentem fotózni és közben ordas időjárás köszöntött rám, ezért kénytelen voltam a diétámat megszegni és ismét croissant-t fogyasztani, de most már meg is bántam. Alapvetően jól tartom egyébként és másfél hét alatt szinte már kiállnak a csontjaim is, amelynél szebbet el sem tudok képzelni. Úgyhogy sikeresen faragom le a stockholmi kardamomos-fahéjas sütemény tobzódás okozta plusz terheket.

2012. január 13., péntek

egy szeles péntek

Mondhatnám, hogy addig jár a korsó a kútra és hasonló bölcsességeket, de semmi értelme nem lenne. A hét egyébként egyfajta felszínes aktivitásban telt, a létezéstől való rettegés járja át mindennapjaimat, amelyről egyébként rendszeresen igyekszem elterelni a gondolataimat, miközben kisebb örömöknek hódolok, azaz hódolnék, ha nem lehetetlenítnék el a helyzetemet mégis, folyamatosan. A kedvenc kávézóm most már javíthatatlanul népszerűvé vált, ezért aztán mindenkinek jut ott hely csak nekem nem, persze, amikor 5 percet állok a helyiség közepén méltatlankodó és látványosan értetlen arckifejezéssel, a vendégek magukhoz térnek és rájönnek, hogy most már elég időt töltöttek ott, és hamar kiürül a hely. Amikor mindez úgy történik, ahogy ma, azaz, ugyan láz nélkül, de egy nagy megfázásos tünetekkel megrakott ember csinálja, akkor még inkább nyomatékot kap az ügy. Tehát miután megittam a jogos kávémat átvonultam a gyógyszertárba, beadva a derekamat, jó akkor tessék ismét megveszem az időszakra előírt neotcitránt, valamint grapfruitmag kivonatot, mert azt mondták, hogy az jó, egyébként tényleg érzek valami nagyon intenzív szert/hatást, ahogy lenyelem azt a tíz cseppet végül.

Úgyhogy ismét akaratomon kívüli passzívitásra ítéltettem, pedig rúgdosom magam folyamatosan már megint.

2012. január 12., csütörtök

észrevétlenül

Kissé megváltozott a helyzet körülöttem, ebben kell helytállni és egyébként az ország hangulata és a közeg rettenetes, igazán ijesztő.

Én magam a betegség felé vezető útra tértem a jelek szerint, még nem vészes a helyzet, de a közérzet rosszabbodik, a megfázás egyre erősödik, úgyhogy lassan az ágyat nyomom ismételten.

2012. január 11., szerda

folyam


Ezeket a pillanatokat kell megragadni, amikor kiderül, hogy vannak olyan szőlőfajták úgymond bor alapként használva, amelyeknek a fogyasztását nem lehet abbahagyni egykönnyen, legalábbis a kóstolómennyiségnél egy kicsit többet is érdemes akár, esetleg a hatást is figyelembevéve.

Tegnap a n.a.g.y.s.z.e.r.u belvárosi (nevétnemmondom) főzőiskolában voltam egy csapatépítő tréningen részt vettem, nagyon kellemes és jó hangulatú volt az egész, jól éreztem magam, minden nagyon szép, minden nagyon jó.
Mára pedig úgy tűnik a vége egy szép, jó nagy megfázás lett, és meglátjuk a következményeket.

2012. január 9., hétfő

színházi premier



Tegnap este abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy jelen lehettem a Vígszínház Makrancos Kata előadásának bemutatóján. Egyrészt átélhettem egy igazi szélső erkélyes perspektívát, amikor félig fekve nézi az ember az előadást a párkány bársonyborítójának dőlve, egészen szokatlanul otthonos érzés egy színházban,

később viszont úgy alakult, hogy már megfelelő nézői szemszögből figyelhettem tovább, tulajdonképpen teljesen mindegy, mert az előadás nagyon jó volt, ismét a zseniális szót tudom csak használni. Engem korábban Nagy Ervin, mint színész és úgy általában nem foglalkoztatott, most sem, viszont a játéka olyan szinten volt lenyűgöző és nagyszerű, hogy Eperjes Károly, Darvas Iván magaslatokat látok benne. Szokatlan, újszerű, vicces előadás, a szövegfordítás pedig szintén elképesztő (Varró Dániel), annyira szórakoztató volt, átültetve a mai hétköznapi, fogyasztható nyelvezetre, hogy önmagában már ezért is megérte.
Utána a színfalak mögött láthattam igazi titkos, bennfentes premier utáni köszöntést, sőt még pezsgő is járt nekem és csak úgy masíroztam a csattogó fényképezőgépek kereszttűzében (inkább menekülve előle). Még az is lehet, hogy majd rajta leszek valamilyen sztárfotón.

Na félre már megint ezzel az egoizmussal, a lényeg, hogy nagyon jó volt és mindenkinek nagyon ajánlom.

2012. január 8., vasárnap

más tartomány

A szombat úgy telt, hogy a pénteket magamba szívva reggel 9-kor elmentem futni, de csak 5 km-t. Valahogy az életmód és állapot adta viszonyok alakították így. Mindenestre rendkívül napos és tiszta idő, kicsit hideg, normális közeg volt. Így festett a szokásos perspektíva:
és két további különösen megkapó pillanat:
Ezután normális levezetés, és iszonyatos mértékű bevásárlás, feltöltekezés történt csakisss a svéd benyomások alapján.
Nem nagyon tudok másban gondolkodni, mint áfonyában, málnában, lazacban, céklában, sütőtökben, zellerszárban és mangó, kókusztej és egyéb összeállítású italokban.

2012. január 6., péntek

évindulás

A hazaérkezés szürreális körülmények között zajlott, ugyanis meg kell említenem, hogy a reptérről vezető talán 93-as busz, egy olyan járat, amely igazi idő és térutazásra viszi az embert, Szófián, Bucharesten keresztül, Banglades utcái felé. Olyan mérhetetlenül lepusztult és elmaradott területeket láttam, hogy nem hittem a szememnek. Mindesetre gyorsan eltűntek a stockholmi csillogás emlékének vakító foszlányai és átkerültem a valóságba. A Kőbánya-Kispesti metróállomás, amely immár teljesen újjáépítve és mégis lepattant hangulatban fogadott pedig egy időugrás volt a jövőbe. Mivel mindezen benyomásokat folyamatosan, hangosan kommentáltam telefonban, ezért a buszon egyik stockholmi útitársam kifigyelt, menet közben megnyugtatott, hogy nem kanyarodtunk semmiféle banlgadeshi vidékre, viszont a túlzottan bizalmasba forduló beszélgetést elkerülendő gyorsan egy másik metrókocsiba szálltam, ja nem, nem taxival jöttem haza, mert közben elszálltak kissé a taxiárak.

Na kis regenerálódás után aktívan elindítottam az évet, meglátjuk meddig tart és mi jön ki belőle. A tegnapi napon továbbá végre emberszámba vehető lettem, méghozzá azért, mert aludtam - a szerdai napom teljesen kiesett, a zombie lét eluralkodott rajtam, ezek a kihagyott éjszakák igazi jetleg állapotot idéznek.

Magamban egy különleges kísérletet végzek egyébként, amely az evést, mint tevékenységet megszünteti, de még nem akarok semmit elkiabálni. A fény, az nagy érték végülis.

2012. január 5., csütörtök

A vén tengerész

Volt egy öreg tengerész, kit jól ismert a nagypapám,
annyi mindent akart tenni reggel, délben, délután,
hogy ahányszor úgy gondolta, itt van a tett ideje,
el se tudta kezdeni, mert máshol járt már a feje.

Hetekig egy szigeten élt mint szegény hajótörött,
nagyon vágyott egy kalapra
s egy nadrágra módfölött,

akart, hogy legyen nála háló, horog és fonál,
teknősökhöz meg ebédhez, ami a könyvekben áll.

És amikor erre gondolt, felötlött egy gondolat
a fejében, hogy szeretne egy forrást (a víz miatt),
s hogy szavára figyeljenek, az is eszébe jutott,
hogy tartana (ha találna) némi csirkét vagy juhot.

Tűt hegyezett, s arra gondolt: hátha itt a szigeten
vademberek járnak-kelnek s leskelődnek szívesen,
ha kunyhója készen volna, nem gyötörné félelem.
"Míg most könnyen itt teremnek, rosszat tesznek énvelem."

Kunyhójára gondolt tehát... csónakjára, s ezalatt
csirke is forgott fejében, kecske, nadrág és kalap.
Éhes lett: horog kell, szomjas: forrás is kell hirtelen.
De nem tudta eldönteni, hogy először mi legyen.

Így aztán a vége az lett, semmit sem tett, hanem ott
a fövenyen egy kendőbe burkolózva napozott.
S azt hiszem, hogy olyasmit tett, amit tenni nem való:
mindaddig feküdt, míg érte nem jött a mentőhajó.

(A. A. Milne: A vén tengerész - The old sailor)

2012. január 4., szerda

hazautazás


Mire visszaindulunk este a városba megint esik az eső és a szinte már megszokott feketeség ereszkedik a maga teljességében a városra.
Szemerkélő eső kísér a Cityterminalenre vezető úton, a Comfort Hotelben fogom tölteni az éjszakát, mert a repülőtérre vezető busz hajnali 4:30-kor indul.
A hotelben hiába fekszem le időben, az elalvás egyszerűen semmilyen formában nem sikerül, végül feladom és elfoglalom magam. A hajnali gondolatok mindig nagyon érdekesek és furcsák.
Aztán reggel 4-kor elhagyom a szállodát és 4:20-kor már ki is kanyarodik velem a Skavstára vezető reptéri busz, nem értem miért indult korábban, de nem baj. Az út szokás szerint hosszú és sejtelmes, talán soha nem volt még ennyire sötét, néha egy épület fénye, vagy egy neontábla töri meg a fekete bársony mélységű éjszakát. Egy kicsit sikerül aludnom a buszon, a fülemben szól a Pulp régi, otthonos dallama.

A reptérre idétlenül korán érek ki, de nem lehetett később, ez az egy busz jött ki a megfelelő időpontban. Amíg nem gyűlnek körülöttem magyarok még elviselhető, de aztán elkerülhetetlen. És hiába reggel 7:26, a magabiztos magyar, feltehetőleg kint élő középkorú nő sört kér a váróterem éttermében, mindenki hallja, ahogy többször elismétli. Nem titokban teszi, ahogy egy jó alkoholistához illik.


a hídnál

Utolsó séta megvolt, északi híd, tópart, menő kávézó, boltok, urban outfitters, majd vissza, bepakolás és vissza a citybe, merthogy másnap hajnalban onnan történik az indulás.



2012. január 2., hétfő

első és utolsó napok

Elkövetkeztek az év első, valamint stockholmi tartózkódásom utolsó napjai. A vasárnap valami furcsa ragadós hangulatú sétával telt, ahogy próbáltam egy újdonsült ismerőssel átgázolni a városra ereszkedő víz és sötétségfüggönyön, de ezt tegnap már hasonló költői képekkel megírtam. Alapvetően az Östermalms környékén mászkáltunk, a kikötők és a hajók magabiztos ingadozását követve, végig a part mentén a szigetek távoli fényét csodáltam és közben hosszas beszélgetésekbe bonyolódtam. Próbáltam kibogozni - többek között a magam számára is - a saját életem és mások életének lényeges kérdéseit.

Az estét aztán sokáig húzódó kényszerben töltöttem, emiatt történelmi időmennyiséget aludtam és reggel 11 órás keléssel indítottam az utolsó előtti napomat itt Stockholmban. Ebből úgy tűnik némi megnyugvást azért leltem itt végül. Na, de jön a holnap, mint utolsó nap, majd azután a hajnali kelés. És hát a hazautazás. De addig van még egy teljes napom.

Ma pedig egyébként a mérsékelten undorító, de még mindig esős (nap nélküli) időben egy kardamomos kávéval indítottunk, majd a Kulturhusetben megnéztük, hogy ismét zárva vannak a kiállítások. Ezután egy jó wok ebéd következett, majd boltnézés és városnézés, ismét a hajók és a tengerpart, majd a kimerítő séta után még benéztünk az Östermalms Saluhall piacra, ahol persze fantasztikus kínálat volt már megint/még mindig,
végül esti ismételt zabálás következett, az én újévi fogadalmaim egyébként csak január 5-én indulnak.