Gondolom csekély olvasótáboromat váratlanul éri a bejelentés, bennünket kevésbé mert titkon már jó ideje érleltük a döntést: hazaköltözünk Magyarországra.
Ennek sok oka van, egyrészt még nem vagyunk alkalmasak a nyugdíjasszerű életvitelre, nézegetni naphosszat a tengert és a hegyeket, az olajfákat, figyelni a napfelkeltét, a rókákat a mezőn, a borzot a késő esti út szélén, a madarakat, ahogy dézsmálják pofátlanul a termést, a fecskéket, akik jönnek-mennek, nem tölti ki életünket a gyülekező macskák sorfalának látványa. A téli bezártság, a nyári turistahegyek nem biztosít itt mégsem teljes életet, így tovább próbálkozunk, bár lehet, hogy visszanyúlván érettségi tételeink egyikének tanulságához: az ember célja e küzdés maga, azaz úgysem a cél elérését keresem, úgysem megállapodni akarok csak kipróbálni ezt meg azt. Kipróbáltam ezt is a maga torz módján, mert annak nem lehet nevezni, hogy én most megpróbáltam volna a spanyol (elnézést: katalán) emberek közé igazán beilleszkedni, hiszen home office-t működtetünk, azaz magunk vagyunk egy elszigetelt világban, ez se volt rossz, valamire jó volt, lehetett óvatosan, kívülállóként szemlélődni.
Aztán itt vannak azok a dolgok, ahogy a cégeket itt is igyekeznek a lehető legjobban lehúzni szinte már működésképtelenné téve őket, ez tudomásom szerint nagyjából mindenhol így van, úgyhogy nem is várok ilyen téren nagy változásokat.
Nem utolsó sorban családi okok is vezérelnek.
Ezt a blogot természetesen nem zárom le, hiszen eddig is terheltem budapesti élményekkel, hát most majd folytatom, mintha mi sem történt volna.
Señoras y señores cierren la puerta és persze nyissunk ki egy újat.
Eljött a történelmi pillanat, amikor végre feltárult előttem az igazi spanyol vidék, és nem az elszakadni kívánó és sohaidenemtartozottságot hirdető területek furcsa elveinek vagyok alárendelve még ha mindez érthetőnek és egyes nemzetek szempontjából előremutatónak is tűnik.
Nemcsak a repülőgéppel való utazás hátralévő éveim megtizedelő hatása miatt választottam azt, hogy busszal megyek Madridba, hanem azért is, hogy minél többet lássak az átalakulásból, a tájból és a valós utazás élményét átéljem (ezt a mondatot feltalálták már?). Nem akartam megint ilyen torz fél óra alatt 500 km ugrásokat megejteni aztán csak kapkodom a fejem egyik pillanatban még Barcelona másik pillanatban már Madrid, nem, mindent a maga idejében.
Így aztán szeptember 22-én délután útra keltünk és csekély 7 és fél óra alatt már Madridban is voltunk, közben pedig szemlélhettem a katalán barátságos, szőlőtőkesorokkal tarkított táj átalakulását a zaragozai zord, a kanyonos, csapadékot nem sokat látott félsivatagos, fekete osborne bika táblákkal tarkított vidékké.
(forrás: osborne.es)
Másnap nem túl sok alvás után – és ez így ment végig – nekivágtunk Madrid utcáinak, kezdtük a metróval, ami profin, gyorsan és nem tömötten jár, azt nem állítom, hogy el tudnék rajta igazodni, de ez nem is az én dolgom.
Először a királyi palota felé mentünk, ami állítólag szerdán ingyenes, nem mintha erre hajtanék, sőt kifejezetten rossz ötletnek bizonyult, mivel kígyózó sor állt előtte, gondolom sokaknak meg ez a fő szempont (amit persze megértek, nem is azért mondom).
Úgyhogy egy lendületes kanyarral továbbmentünk csak úgy felelősség nélkül, bele is futottunk a Plaza Mayorba (fő tér), láttuk a menő kis utcákat, boltokat, főtereket és még az első nap besűrítettük az első kötelező múzeumot, a Reina Sofía-t, ami nagyon jó volt, itt látható ugyebár Picasso híres festménye a Guernica is.
Plaza Mayor
Reina Sofía múzeum
Ami a további napokat illeti, legyűrtük a kötelező látnivalókat, turistavásárolgattunk néhány felesleges dolgot, az étkezést 10 %-ban elrontottuk a többi 90 %-ban viszont okosan csináltuk, az első nap volt a legnehezebb: betértünk egy semmilyen bárba, ahol bordó mellényes, fekete csokornyakkendős pörgős, undok bácsik voltak a felszolgálók – na ezektől kell óvakodni. Kioktatnak, megmondják hová ülj, gépiesen megterítik az asztalodat azelőtt, hogy megmondanád mit kérsz ezzel is lelki terrorban tartva, hogy menüt kérjél mínimum. Mi csak szendvicset kértünk, ami ugye egyáltalán nem jelent kevés, igénytelen vagy egyszerűen rossz kaját, sőt. Ennek ellenére életem legigénytelenebb jamón serrano-s szendvicsét kaptam, kénytelen voltam megemlíteni, hogy legyenek szívesek a belehajított néhány szelet sonkán kívül még valami más a fullasztást csökkentő cuccot is beletenni, úgyhogy belevágtak paradicsomkarikát meg valami nagyon messziről belelódítottak olajat is. Késő este pedig megelégelvén (első nap) a helyek kiszámíthatatlanságát jól bevált gyorsétteremláncban vacsoráztunk, na itt döntöttem el, hogy soha többé, de legalábbis jó darabig nem fogok ilyen helyen SEM enni. A további napokon viszont nagyon jó helyeket fogtunk ki és meg is oldódott a probléma. Legjobb hely a Jesus utca sarkán álló bár volt, ahová vissza is tértünk, itt nagyszerű canape-kat lehetett fogyasztani, korrekt áron.
A Prado-ba a harmadik napunkon látogattunk el – már kicsit kezdtünk kimerülni – de ez nem akadályozott meg abban, hogy ne nézzük végig szinte teljesen a Prado kínálatát, még ha nagy is, sokkal inkább befogadhatóbb egy nap alatt, mint a Louvre vagy a British Museum.
A további napokon már csak vonszolódtunk, de azért élveztem a nagyvárosi hangulatot, sőt találtunk egy morbid gyorsétteremláncot is Vips a neve.
Ennyi elég is lesz a madridi kalandról, mindenféle kultúrtörténeti bemutatókkal nem szolgálok, van egy elég jó weboldal, amiből én is tájékozódtam. Sok fotó ide kattintva megtekinthető.
Éppen Madridban vagyok és teszek felfedező utakat, nagyon tetszik ez a város talán jobban is, mint Barcelona. Igazi FŐváros, grandiózus épületek, érdekes térszerkezetű utcák és valami furcsa nyugalom van a levegőben, amellett, hogy nyüzsgő nagyvárosról van szó. Az is lehet, hogy a 600 méteres magasság teszi, de valahogy kialudt bennem minden feszültség ebben a néhány napban.
Igazság szerint a felhők ma egészen jók voltak. A környéken bevadultak a mezőgazdasági létesítmények és vagy tömény trágyaszag, vagy mindenféle erjesztő vegyület maró szaga árad a házba. Ezért aztán a kimozduláskényszeremnek eleget téve el is mentem itthonról. Mondjuk azt nem gondoltam, hogy az autó majd erős amortizáción megy keresztül, mivel az út egy részét kavicsos földúton kellett megtenni, ami már csak a cél közelében derült ki mindenféle változatos korokból ott maradt görgős fekvőrendőrökkel tarkítva és nehezítve a helyzetet, szegény mindenre kiképzett BMW terepjárók idegesen előzgettek.
Először a Rabós és Gariguella között elterülő zsákutcaszerű településre mentünk el: Vilamaniscle a neve és van egy elhagyatott templomja meg néhány érdekesen elrendezett utcája és menő, régi házai, összességében jó hangulatú település 7 pontot tudok rá adni (10 a maximum).
A Castell de Vilamanscle maradványai Háromemeletes erődített kastély, nem igazán sikerült helyreállítani eddig, barokk stílusú elemek is találhatóak benne.
utcaképek
street art
vissza a valóságba (Agricola magyarul a helyi TSZ)
Ezután továbbmentünk a kb. 20 percre található S. Quirze de Colera kolostorhoz, amely éppen felújítás alatt áll, de lehetett érdemi fotókat készíteni róla és a környékről:
képeslapfotó (csak a történeti hűség kedvéért)
A Szent Bencés Apátságról annyit érdemes tudni, hogy az Albera hegységben, szép természeti környezetben található úgy is mondhatnám "érintetlen táj". Errefelé is számos dolmen és menhir lepi meg a természetjárókat. A kolostor mellett egy étterem is található, ahol volt szerencsénk meginni egy kávét az étterem maga csapnivalónak tűnt, többek között egy óriási előre lesütött krumplihalom volt látható a látványkonyha sarkában, erre mit szólna Gordon Ramsay? (fuckin hell...) Visszatérve a száraz tényekhez a kolostort a 8. században alapították. 935-ben Bazilikává avatták a korabeli építészeti stílus jegyei ma is megtalálhatóak rajta (mint például a halgerinc formájában rétegezett kövek). Az épületet egyszerű rusztikus stílusú részek egészítik ki. 1285-ben a francia hadsereg vert tanyát a kolostorban 1288-ban pedig kifosztották Jaime mallorcai király seregei. Később a kolostort megerősítették, de egyre inkább elveszítette befolyását. A 15. század közepén a hosszú és fontos bencés időszak véget ért. Napjainkban éppen készülnek helyreállítani egy nagy és támogatott projekt keretében. A látogatás szerintem párosítható egy Sant Pere de Rodes féle kirándulás mellé is.
Ugye egyszer kicsik voltak és akkor megesett rajtuk a szívünk és az egyiket még kézben is fogtuk, pedig már reflexből tudta, hogy menekülni kell és most megnőttek és arra a megállapításra jutottak, hogy nem minden ember gonosz és az anyjuk tanítása ellenére akár meg is lehet bízni némelyikben. Pedig ha tudnák mekkorát tévednek.
Barcelonába mentem 2006. november elején, leírom a benyomásokat mert kényszeres és extrovertált vagyok... 2009 október végén pedig visszatértem és úgy tűnik nem bírom abbahagyni.
Ez itt Joan a szomszéd bácsi.
