Az út, amely vezet valahová. megismered az utat, csak le kell ráznod az almafákat, meg kell etetned, aki enni kér.
Benyomásokat a levegőből tudok szívni a hétköznapiságon átszivárgó hangulatokat pedig kávészünetekből merítek. Így lassan, de biztosan szívom be új környezetemet. Itt vagyok a világ egyik közepén, színek, tárgyak, képek, anyagok minden valóságos és tényleg erőt áraszt. Az emberek idegenek és nem néznek a szemedbe, megszokás kérdése. Sokféle nép, sokféle stílus erősíti az öntudatot, de néha el is bizonytalanít. Valami állandósult önemésztési kényszer.
Tegnap segített a negatív önpszichózis leküzdésében az, hogy beiratkoztam a Club Natació Atlètic-Barceloneta-ba, ahol az úszósávból nézheted a tengert és a pálmafákat és majd jönnek még az edzésprogramok. Az úton pedig más világ, más díszlet itt a Ciutat Vellaban.
ezen sorozattal fejezem ki a kifejezhetetlent. az elvágyódást, a napfényt, azt a 300 métert. és, hogy mennyire szeretnék minden nap fél órát kiszakítani az időből egyfajta befektetés a hosszú távon bekövetkező önuralmi válság leküzdése érdekében. ezt én se értem, úgyhogy más se próbálja.
A tengerparton található uszodából kilátsz a tengerre, túl nagy képzelőerő nem kell, hogy úgy érezd, mintha ott úsznál. Az úton odafelé pedig ezt látjuk, ehhez sem kell képzelőerő most már.
elnyúlik a nyár itt november táján. Levetni a viaszszínt karácsonyig a kihívás és egyben stílszerű is. Utána pedig felvenni legfeljebb. Már csak két hét mikulásig, de itt nincs nagy készülődés, a bevásárlóközpontban tengeri csillag és csikóhal van a karácsonyi dekoráción vicces, a karácsonyról nem a tenger jutott idáig eszembe.
