színházi premier

Tegnap este abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy jelen lehettem a Vígszínház Makrancos Kata előadásának bemutatóján. Egyrészt átélhettem egy igazi szélső erkélyes perspektívát, amikor félig fekve nézi az ember az előadást a párkány bársonyborítójának dőlve, egészen szokatlanul otthonos érzés egy színházban,

később viszont úgy alakult, hogy már megfelelő nézői szemszögből figyelhettem tovább, tulajdonképpen teljesen mindegy, mert az előadás nagyon jó volt, ismét a zseniális szót tudom csak használni. Engem korábban Nagy Ervin, mint színész és úgy általában nem foglalkoztatott, most sem, viszont a játéka olyan szinten volt lenyűgöző és nagyszerű, hogy Eperjes Károly, Darvas Iván magaslatokat látok benne. Szokatlan, újszerű, vicces előadás, a szövegfordítás pedig szintén elképesztő (Varró Dániel), annyira szórakoztató volt, átültetve a mai hétköznapi, fogyasztható nyelvezetre, hogy önmagában már ezért is megérte.
Utána a színfalak mögött láthattam igazi titkos, bennfentes premier utáni köszöntést, sőt még pezsgő is járt nekem és csak úgy masíroztam a csattogó fényképezőgépek kereszttűzében (inkább menekülve előle). Még az is lehet, hogy majd rajta leszek valamilyen sztárfotón.

Na félre már megint ezzel az egoizmussal, a lényeg, hogy nagyon jó volt és mindenkinek nagyon ajánlom.

az új Rómeó és Júlia a Vígszínházban

Távol álljon tőlem a "távol álljon tőlem" kifejezés visszatérő, sorozatos használata, de csütörtökön elég durva színdarabélményem volt, amelyet csak fokozott a 26 fokos április 7-i, nyári este, majd az előadást követően az azt kisöprő tomboló szélvihar és a Drop Shop-ban levezetett feszült hét maradványa.

Én a közeli Vígszínházba járok, némi szakmai és személyes érdeklődés okán is művelődni, és a "járok színházba" kijelentésnek igazságtartalmat adni, viszont ezúttal is egy olyan darabot láttam a zseniális (lassan állandósuló jelző) Eszenyi Enikő rendezésében, ami engem alapban megrengetett, megfogott és lenyűgözött és ez - mint tudjuk - egyáltalán nem könnyű.

A Rómeó és Júlia előadásról van szó, amelynek még csak a héten volt a bemutatója, tehát a darab nyilván tovább fog érni és mégis olyan elképesztő átgondoltság és művészi erő van benne, hogy szinte beleborzongok most is, az előadás alatt pedig többször is. Én egyébként is imádom és fokozottan hat rám a különböző eszköztárak és műfajok keveredése, tehát mindig megfog, amikor a modern stílust ötvözik a klasszikussal. Lenyűgöző színpadkép, a háttér kivetítőn zseniálisan összehangolt filmes és meglepő zenei elemek, díszletek és ruhák. És tényleg, sugárzik az egészből az intelligencia, az eredetiség a bátorság, átgondolt, gyönyörűen megharcolt darab, süt belőle számomra Eszenyi Enikő művészi igényessége.

Na hát ennyit az élményről, csak úgy szuperlatívuszok nélkül.

kultúrhétvége

Amióta a fényképezőgépem önállósult most már csak az iPhone erejében bízhatok, de az legalábbis mindig ott van velem, így aztán sikerül produkálnom a folyamatos rossz minőséget, amelyet a téma unalmasságával igyekszem ellensúlyozni. Így jönnek létre az ilyen fotók, de cserébe mindegyikhez kapcsolódik sztori.

Amikor az ember nagy ritkán eljut színházba azt nyilván mindenkinek el is kell mondani, különben mi a fenének mentünk el, annyira azért nem jó szórakozás. Na hát én elmondhatom magamról, hogy voltam színházban, arról hallgatok, hogy mikor voltam utoljára, nem csak azért mert nem jut eszembe, hanem mert szerintem elég régen volt. Személyes és szakmai érintettség okán a Pesti Színház/Vígszínház Mikve című darabjának bemutatójára jutottam el. Nagyon tetszett amúgy a darab, még ha a közönség csakis az alpári kifejezéseknél nevetett kötelességszerűen, valamint a színészek nyelve néhányszor megbotlott, de lehet, hogy ez már a kamaraszínház sajátos hangulatába belefér. A felső, nyitóképünk tehát a bemutató utáni banketten készült miközben egyik kezemben a sóletes tányérral a másikban pedig a fényképezőgéptelefonnal egyensúlyoztam a rossz fényviszonyok között (update: mármint a képen nem ez látható, hanem egy darab imagefotója).

Ez most sehogy nem kapcsolódik ide, csak mondom, hogy ez itt az új felfedezettem DropShop a Jászai Mari tér környékén, egy nagyon jó hangulatú bár, nagy borválasztékkal, nekem való ipari design enteriőrrel.

Hát ez a kompozíció ugye kihagyhatatlan én ezt a látványt szeretem magam előtt a legjobban, meg az üres autópályát. És még talán van egy, de az titok.

Nem szeretem magamat reklámozni ezen a blogon, na de egy ilyen kép után belefutni egy spanyol estbe még ugyanezen az estén?


Cafe Montmartre, péntek esténként nekem megvan a programom mostantól. Csak spanyolok voltak körülöttünk. Így a legjobb, potyautaskodni mindig, sokszor.