színházi premier

Tegnap este abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy jelen lehettem a Vígszínház Makrancos Kata előadásának bemutatóján. Egyrészt átélhettem egy igazi szélső erkélyes perspektívát, amikor félig fekve nézi az ember az előadást a párkány bársonyborítójának dőlve, egészen szokatlanul otthonos érzés egy színházban,

később viszont úgy alakult, hogy már megfelelő nézői szemszögből figyelhettem tovább, tulajdonképpen teljesen mindegy, mert az előadás nagyon jó volt, ismét a zseniális szót tudom csak használni. Engem korábban Nagy Ervin, mint színész és úgy általában nem foglalkoztatott, most sem, viszont a játéka olyan szinten volt lenyűgöző és nagyszerű, hogy Eperjes Károly, Darvas Iván magaslatokat látok benne. Szokatlan, újszerű, vicces előadás, a szövegfordítás pedig szintén elképesztő (Varró Dániel), annyira szórakoztató volt, átültetve a mai hétköznapi, fogyasztható nyelvezetre, hogy önmagában már ezért is megérte.
Utána a színfalak mögött láthattam igazi titkos, bennfentes premier utáni köszöntést, sőt még pezsgő is járt nekem és csak úgy masíroztam a csattogó fényképezőgépek kereszttűzében (inkább menekülve előle). Még az is lehet, hogy majd rajta leszek valamilyen sztárfotón.

Na félre már megint ezzel az egoizmussal, a lényeg, hogy nagyon jó volt és mindenkinek nagyon ajánlom.

más tartomány

A szombat úgy telt, hogy a pénteket magamba szívva reggel 9-kor elmentem futni, de csak 5 km-t. Valahogy az életmód és állapot adta viszonyok alakították így. Mindenestre rendkívül napos és tiszta idő, kicsit hideg, normális közeg volt. Így festett a szokásos perspektíva:

és két további különösen megkapó pillanat:

Ezután normális levezetés, és iszonyatos mértékű bevásárlás, feltöltekezés történt csakisss a svéd benyomások alapján.

Nem nagyon tudok másban gondolkodni, mint áfonyában, málnában, lazacban, céklában, sütőtökben, zellerszárban és mangó, kókusztej és egyéb összeállítású italokban.

évindulás

A hazaérkezés szürreális körülmények között zajlott, ugyanis meg kell említenem, hogy a reptérről vezető talán 93-as busz, egy olyan járat, amely igazi idő és térutazásra viszi az embert, Szófián, Bucharesten keresztül, Banglades utcái felé. Olyan mérhetetlenül lepusztult és elmaradott területeket láttam, hogy nem hittem a szememnek. Mindesetre gyorsan eltűntek a stockholmi csillogás emlékének vakító foszlányai és átkerültem a valóságba. A Kőbánya-Kispesti metróállomás, amely immár teljesen újjáépítve és mégis lepattant hangulatban fogadott pedig egy időugrás volt a jövőbe. Mivel mindezen benyomásokat folyamatosan, hangosan kommentáltam telefonban, ezért a buszon egyik stockholmi útitársam kifigyelt, menet közben megnyugtatott, hogy nem kanyarodtunk semmiféle banlgadeshi vidékre, viszont a túlzottan bizalmasba forduló beszélgetést elkerülendő gyorsan egy másik metrókocsiba szálltam, ja nem, nem taxival jöttem haza, mert közben elszálltak kissé a taxiárak.

Na kis regenerálódás után aktívan elindítottam az évet, meglátjuk meddig tart és mi jön ki belőle. A tegnapi napon továbbá végre emberszámba vehető lettem, méghozzá azért, mert aludtam - a szerdai napom teljesen kiesett, a zombie lét eluralkodott rajtam, ezek a kihagyott éjszakák igazi jetleg állapotot idéznek.

Magamban egy különleges kísérletet végzek egyébként, amely az evést, mint tevékenységet megszünteti, de még nem akarok semmit elkiabálni. A fény, az nagy érték végülis.

A vén tengerész

Volt egy öreg tengerész, kit jól ismert a nagypapám,
annyi mindent akart tenni reggel, délben, délután,
hogy ahányszor úgy gondolta, itt van a tett ideje,
el se tudta kezdeni, mert máshol járt már a feje.

Hetekig egy szigeten élt mint szegény hajótörött,
nagyon vágyott egy kalapra
s egy nadrágra módfölött,

akart, hogy legyen nála háló, horog és fonál,
teknősökhöz meg ebédhez, ami a könyvekben áll.

És amikor erre gondolt, felötlött egy gondolat
a fejében, hogy szeretne egy forrást (a víz miatt),
s hogy szavára figyeljenek, az is eszébe jutott,
hogy tartana (ha találna) némi csirkét vagy juhot.

Tűt hegyezett, s arra gondolt: hátha itt a szigeten
vademberek járnak-kelnek s leskelődnek szívesen,
ha kunyhója készen volna, nem gyötörné félelem.
"Míg most könnyen itt teremnek, rosszat tesznek énvelem."

Kunyhójára gondolt tehát... csónakjára, s ezalatt
csirke is forgott fejében, kecske, nadrág és kalap.
Éhes lett: horog kell, szomjas: forrás is kell hirtelen.
De nem tudta eldönteni, hogy először mi legyen.

Így aztán a vége az lett, semmit sem tett, hanem ott
a fövenyen egy kendőbe burkolózva napozott.
S azt hiszem, hogy olyasmit tett, amit tenni nem való:
mindaddig feküdt, míg érte nem jött a mentőhajó.

(A. A. Milne: A vén tengerész - The old sailor)

hazautazás

Mire visszaindulunk este a városba megint esik az eső és a szinte már megszokott feketeség ereszkedik a maga teljességében a városra.

Szemerkélő eső kísér a Cityterminalenre vezető úton, a Comfort Hotelben fogom tölteni az éjszakát, mert a repülőtérre vezető busz hajnali 4:30-kor indul.

A hotelben hiába fekszem le időben, az elalvás egyszerűen semmilyen formában nem sikerül, végül feladom és elfoglalom magam. A hajnali gondolatok mindig nagyon érdekesek és furcsák.

Aztán reggel 4-kor elhagyom a szállodát és 4:20-kor már ki is kanyarodik velem a Skavstára vezető reptéri busz, nem értem miért indult korábban, de nem baj. Az út szokás szerint hosszú és sejtelmes, talán soha nem volt még ennyire sötét, néha egy épület fénye, vagy egy neontábla töri meg a fekete bársony mélységű éjszakát. Egy kicsit sikerül aludnom a buszon, a fülemben szól a Pulp régi, otthonos dallama.

A reptérre idétlenül korán érek ki, de nem lehetett később, ez az egy busz jött ki a megfelelő időpontban. Amíg nem gyűlnek körülöttem magyarok még elviselhető, de aztán elkerülhetetlen. És hiába reggel 7:26, a magabiztos magyar, feltehetőleg kint élő középkorú nő sört kér a váróterem éttermében, mindenki hallja, ahogy többször elismétli. Nem titokban teszi, ahogy egy jó alkoholistához illik.

a hídnál

Utolsó séta megvolt, északi híd, tópart, menő kávézó, boltok, urban outfitters, majd vissza, bepakolás és vissza a citybe, merthogy másnap hajnalban onnan történik az indulás.

első és utolsó napok

Elkövetkeztek az év első, valamint stockholmi tartózkódásom utolsó napjai. A vasárnap valami furcsa ragadós hangulatú sétával telt, ahogy próbáltam egy újdonsült ismerőssel átgázolni a városra ereszkedő víz és sötétségfüggönyön, de ezt tegnap már hasonló költői képekkel megírtam. Alapvetően az Östermalms környékén mászkáltunk, a kikötők és a hajók magabiztos ingadozását követve, végig a part mentén a szigetek távoli fényét csodáltam és közben hosszas beszélgetésekbe bonyolódtam. Próbáltam kibogozni - többek között a magam számára is - a saját életem és mások életének lényeges kérdéseit.

Az estét aztán sokáig húzódó kényszerben töltöttem, emiatt történelmi időmennyiséget aludtam és reggel 11 órás keléssel indítottam az utolsó előtti napomat itt Stockholmban. Ebből úgy tűnik némi megnyugvást azért leltem itt végül. Na, de jön a holnap, mint utolsó nap, majd azután a hajnali kelés. És hát a hazautazás. De addig van még egy teljes napom.

Ma pedig egyébként a mérsékelten undorító, de még mindig esős (nap nélküli) időben egy kardamomos kávéval indítottunk, majd a Kulturhusetben megnéztük, hogy ismét zárva vannak a kiállítások. Ezután egy jó wok ebéd következett, majd boltnézés és városnézés, ismét a hajók és a tengerpart, majd a kimerítő séta után még benéztünk az Östermalms Saluhall piacra, ahol persze fantasztikus kínálat volt már megint/még mindig,

végül esti ismételt zabálás következett, az én újévi fogadalmaim egyébként csak január 5-én indulnak.