előlépnek az újak

Úgy alakulnak a napok, hogy szinte minden szép és jó, csak közben elhasználódom és mielőbb meg kell találni a regenerációs formát, amelyet szigorúan meg kell tartani. Például a szervezetem vésztartalékért könyörög, gondolom elszippantok tőle mindenféle anyagot, amit a stressz kíván magának, cserében viszont bármi mással akarja azonnal pótoltatni. És hát az ilyesmi mértéktelen kávé és kólafogyasztáshoz vezet, csoki miegymás, amelynek hátulütőit gondolom nem kell ecsetelnem. Úgyhogy ennek idejében igyekszem megálljt parancsolni, most már csak az önuralom a nagy kérdés.

Na, meg hát egy érdekes dolog történt errefelé a Pozsonyi úton, ugyanis nyílt egy konkurenciája a Sarki Fűszeresnek. Nagyon hasonló koncepció, persze olyan kávét főznek, ami nyomába sem érhet a Sarki Fűszeresének, de a kínálat alapvetően nagyon hasonló.
Fromages:

Mondjuk ma olyat mondtak, amikor rákérdeztem, hogy van-e Facebook oldaluk, ami rendkívül ellenszenves volt: "szerencsére nem értünk még rá csinálni". Namost ezt így nem lehet kérem. Itt érzelmekről van szó, amelyek borotvaélen táncolnak, hogy ide menjek vagy oda.

a fák halála

Végre elmentem megint futni, ezen a végtelenül kellemesen ködös, párás, de csak kissé hűvös őszi vasárnapon. És bár a péntek és a szombat estét is a heti feszültségek levezetésére használtam fel, ami további fáradt hangulatot eredményez mégis sikerült kikapcsolódni valamennyire különösen egy tegnapi teadélutánnak indult esti hangulatjavító összejövetelnek köszönhetően.

Tegnap megváltam tehát a Macbook Pro gépemtől, majd rögtön egy könyvesboltba vezetett az utam, ahol valami perverz ösztöntől vezérelve megvettem a Steve Jobs könyvet. Egyébként nagyon érdekesnek tűnik, már el is kezdtem. Ezen kívül vettem még két könyvet, azt hiszem mindkettő a fejlődésemet szolgálja hosszú távon, értelem és szellem van bennük remélhetőleg.

Egy újabb rémálom fejezet érkezett azonban, hogy miért van folyton szükségem ilyenekre azt nem értem, tehát most éppen a T-mobile-lal fogom felvenni a kesztyűt, megjegyzem alapvetően igazuk van, de mégis a szigorú és a 22-es csapdájában olvasottakhoz hasonló üzletfilozófiájukkal nem tudok és nem is akarok megbékélni.

no mac, no cry

Másfél éve egy pillanatnyi elmezavar és némi emberi befolyás hatására úgy döntöttem, hogy nekem mindenképpen egy MacBook Prora lesz szükségem. Mitagadás már az első naptól kezdve diszkomfortosan mutatott a kezemben, túl nehéz, nagy, bután letisztult, parasztvakítós felületéből sütött a hazugság. Tüköreffekt mindenhol, kifinomult beállítások, értelmetlen funkciók garmada. Teljesen személyre lehet szabni, persze, hogy azután ne eresszen. Elég nehezen állt rá az agyam, nem akartam elhinni, hogy itt tényleg két-három, öt gomb egyszeri megnyomásával tudom elérni azokat a funkciókat, amik a korábbi PCken teljesen egyszerűen használtam. Tanulgattam, megszoktam, de értelmetlen kérdései, butaságai, olyan dolgok, amelyeket képtelen volt megjegyezni folyamatosan bosszantottak. Ez mind nem is lett volna baj, van ilyen korszak, hogy az ember egy számítógéppel képtelen összeszokni. A nagyobb bajt a fémes design touchpad hozta. Korábban feltűnt, hogy a puha hatású, műanyag gombok és a touchpad kezelőfelülete egyszerűen tönkreteszi a kezemet. A kifinomult mozgás szinte állandósult majdnem inhüveggyulladásos fájdalmakkal járt, volt, hogy nem is tudtam már folytatni a gépelést annyira fájt a kezem. Mint tudjuk minél finomabb mozdulatokkal dolgozunk és használjuk rendszeresen, annál inkább előfordul ez. Jónéhány éve alapvetően mechanikus írógépen szocializálódtam, aztán amikor átkerültem az első puha PC billentyűzetre, ennek is lassan 20 éve, mindkét kezemben inhüvelygyulladás lett, befáslizott karokkal járkáltam.
Aztán megszoktam.
Most tovább viszont nem tud idomulni evolucióban megrekedt szellemem és testem.

Szóval úgy döntöttem megválok tőle. És ma eljött a nagy nap, amikor szépen letiszítottam a még amúgy is tiszta szerkezetet, elővettem a makulátlan fehér dobozát, a ki se bontott fehér alma matricát, a puha törlőrongyot hozzá, szépen visszafektettem a (fél év alatt elromlott és azóta lecserélt) töltőjét a dobozban neki szánt helyre és átadom új tulajdonosának.

Én tudom, hogy velem volt a baj. De ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

 

az utolsó közös reggeli

Ahol a szellem lakik

Vasárnaponként, mint az tudvalevő akár itthon is kávézhatnék, de valamiért kitartóan járok mégis a Pavlov kávézóba. Álmosan megyek le vagy 5 utcát, messziről figyelem, hogy a két asztal közül van-e egy szabad asztal, esetleg szabad szék majd nekem, eddig mindig volt. Belépek, és a kávézó mindig eggyel jobban belakottnak tűnik, a falakon rendszerint más és más képek, alul fekete táblásított festék (értsd lehet már írni rá krétával), gondolom a gyerekek miatt. Itt azt csinálsz, amit akarsz. Az ablakban könyvek sorakoznak, mindenféle, amit csak le lehet ide rakni, feltölteni a helyet szellemmel, kultúrával, ez az, ami keveseknek sikerül. Nyilván tudják már, hogy mit szeretnék, egy kávé és egy croissant, tehát vagy a kinti asztalok egyikéhez leülök, vagy bent felkuporodom a bárszékre, nézem a falat magam előtt, mindig valami extrém festmény fúródik az agyamba, eleinte ellenálltam, kérem én csak a reggeli kávémat szeretném nyugodtan elfogyasztani, de nem, tessék rámnézni, elgondolkodni rajtam, megérteni vagy nem megérteni, tiltakozni, vagy elviselni, miért jöttem létre, ki készített és miért. Aztán oldalra nézek, feldolgozom a környezetet, körülöttem csak errefelé otthonosan mozgó újlipótvárosi polgárok, és érzem jó, hogy én is itt vagyok, félig-meddig - még ha csak vasárnaponként - én is idetartozom, a többieknek jó, hogy én itt vagyok, nekem meg jó, hogy ők itt vannak.

Befejezem, fizetek, de közben kiderült a kint ülő "raszta hajú fiú sütött bagelt", lehet venni. Kérek egyet. "Nem kérsz egy könyvet?" - nyújta felém Huxley: Az érzékelés kapui című könyvét a kávézó tulaja. "Nagyon jó, bár én nem tudtam elolvasni". Értem, hogy mire gondol. De, kölcsönadod? Persze.

 

Elindulok hazafelé. Egyszercsak észreveszem, hogy feltöltődtem szellemmel. A Pavlov Kávézó egy nagyon jó hely, jó kávé, jó croissant, még a kávézás közben engem kerülgető a kis helyiséget teljesen betöltő kutyákat is el tudom itt viselni.

Nem árt időnként felülvizsgálni a berögzült értékrendeket. Lehet, hogy inkább itt lenne a helyem?

Majdnem macaron nap

Mivel szeretek a nagy szavakkal dobálózni megint elmondhatom, hogy életem egyik legnehezebb hetén vagyok túl. Az úgy kezdődött, hogy hétfő volt, aztán kedd, aztán kiderült, hogy a péntek mégsem lesz annyira durva, mint amennyire gondoltam, de legalábbis lesz lehetőségem előtte aludni. A péntek attól még durva volt, de ami rajtam múlott az sikerült.

Szombatra megjavult a tévém, továbbá a macbookom is használható állapotba került, némi (másfél éves) adatvesztéssel kombinálva. Mi sajnos nem szeretjük egymást, erre rá kellett, hogy jöjjünk. Cserben hagyott, de tény, hogy soha nem bíztam benne.

A heti idegfeszültséget nagyjából kipihentem, és márcsak másfél nap kínszenvedés, azután elengedhetjük magunkat egy percre, hogy aztán dárdákkal, lándzsákkal és pajzsokkal ismét hadba lendüljünk.

Menekülés a gasztronómiába

Az elmúlt három hét úgy alakult, hogy szépen lassan hagytam magam belesodorni az igénytelen étkezés mocsarába a hétköznapi intelligens pofájú moslékevés birodalmába vesztem. Ez nemcsak azt jelenti, hogy már meg sem kottyan a maradékokból és az olcsóbbnál is olcsóbb, még emberi fogyasztásra éppenhogy alkalmas menzán is találtam magamnak egy idő után alkalmas ételt, hanem azt is, hogy több alkalommal mondjuk délután 4-ig semmit nem ettem, na jó a reggelim még mindig szent egyelőre (croissant + kávé a Sarki Fűszeresben), tehát azon kívül, majd - nem lévén semmi más a büfében - egy máskor mélyen megvetett toast kenyeret ettem, máskor mélyen megvetett paprikásszalámival, mindezt összesütve és ezzel talán még semmi baj nem lenne, ha nem kérnének el érte 300 forintot. Moslék, drágán, így éltem én.

Tegnap azonban ismét megünnepelhettük a vidéki éttermek összefogását és találkozóját ezúttal Perbálon, a Walter vendéglőben és hát azt kell, hogy mondjam, semmit nem sajnáltam magamtól, rosé kacsamell céklapürével, kacsamájjal töltött nyúlhús, macskamentás madártej, almás tarte, tökfőzelék, süti, macaron, rizottó csak egy része azon ételeknek, amiket ott helyben szépen, élvezettel fogyasztottam.

Utána pedig vissza Budapestre és meg sem álltam a szívem csücske, de majdhogynem közepe NU Bor és Bisztronómia étteremig, ahol pedig Kávé Napot tartottak, egyet meg is kóstoltam, itt is várt egy kis macaron, az estét pedig borkóstolással folytattuk, ami meg is ihletett engem néhány gondolat erejéig, ugyanis régi kedvencemmel a Pósta Borház cabernet francjával is találkoztam.

Mivel tegnap elképesztő mennyiségű ételt tömtem magamba, ma már nem is tudtam enni, sőt még futni is elmentem - hangsúlyozom - három hét után. Ilyen mélyre nem süllyedhetek, irány vissza a lejtőn!
Nem hagyom magam bedarálni és mostantól egészségesen táplálkozom és nem eszem moslékot.
Sőt lehet, hogy elindítom a Nem akarok moslékot enni többé a menzán! mozgalmat, annyi mozgalom van mostanában, miért én ne indítsak egy újabbat.

Lépések

A hét egyik legnagyobb eseménye a Goldenblog díjátadó ünnepsége volt szeptember 19-én, tekintve, hogy a Gasztrobizarr ugye jelölve volt a legjobb tíz gasztroblog között.

Végül hatodikok lettünk!

Ezen a napon korábban még a Reklámfeszten is tiszteletemet tettem, ahol olyan mélységesen sivár és furcsa hangulat volt, habár a megcélzott előadás megfelelően hatásvadász volt ahhoz, hogy az előadó diákjai sikongva nevessenek a 6-8 évvel ezelőtti felkapott internetes mémgyűjtemény bemutatásán.

Tegnap pedig elmentem a várban lévő Csokoládéfesztiválra, vagy nem is tudom, hogy nevezzem a hivatalos "Édes Napok" elnevezés nem a legjobb.

Most pedig megint a számítógépekkel küzdök.