élettér

Ezek itt a kellékek, valahogyan értelmet kell adni minden nap a felkelésnek.

Konyha Projekt konstrukció első lépések

és egyéb területek.

Kézműves Magyar Ízek Vására

Az eseményről lehet, hogy vagy jót vagy semmit alapon kéne inkább nyilatkozni, mivel - úgy tudom - ez az első ilyesmi kezdeményezés mostanában a Millenárist, mint helyszínt is figyelembevéve.

Előtte rövid felvezetésként: a nap korántsem napfénnyel kísérve, a tegnapihoz hasonló súlyos könyvpakolással és emlékek nem teljesen fájdalommentes tologatásával kezdődött, erőnek erejével léptem előre a reggel - mindenképpen túl korán - magamnak kijelölt úton.

Sok doboz megtöltése után, még arra is jutott erőm, hogy a borzalmas budapesti metró igénybevételével elrúgdossam magam az edzőterembe és lenyomjam, amit le kell, most már csak az ezzel párhuzamosan erősődő étvágyamnak kéne parancsolni, hogy tavaszra kimehessek kezeslábas nélkül is az utcára.

Erre azonban nem kifejezetten megfelelő helyszínt választottam: a Kézműves Magyar Ízek Vására hangzatos nevű rendezvényt. Nem is tudom a kézműves vagy a magyar ízek passzolt-e kevésbé, mindenesetre az ember belépőjegyet fizetett, majd fáradt és ingerült vásározóktól próbálta kicsikarni a kóstolót (én nem), valamint próbált egyedi, értékes és finom árura szert tenni (én igen).

Az eladók azonban így a második nap végén mindentől megcsömörlötten vagy cinikusan ledarálták az afrikai harcsa, mint halpárizsi és halvirsli alapanyag sikeres történetét, vagy 5 miliméteres sajtdarabokkal örvendeztették a népet, vagy csak méregettek, hogy Te vajon veszel is valamit, vagy Te is csak kérdezgetsz, mint a sok hülye. A nemmondomki nevű általam nem kedvelt televíziós műsorvezető visító hangja néha betöltötte a csarnokot, ahogy nullát értve bármilyen gasztronómiai témához elsipítozta, hogy ő most megkóstolta-e a kucsmagombaszószt vagy sem.

Én viszont a mangalicazsíros-lilahagymás kenyeret igenis megkóstoltam, a Lipóti Pékség pultjánál megmakacsoltam magam és vettem egy szeletet, ezzel lenullázva aznapi futásteljesítményemet, de ezután még dacból vettem a Chocome ellenállhatatlan újabb tábla csokoládé-málna-rózsaszirom egyvelegét is, és igen azóta már fel is bontottam.


A kávé meglepően jó volt, sőt még formákat is rajzolt bele a baristaúr, ez mondjuk nem a kedvenc műfajom és nekem amúgy nem is akart, de aztán határozottsággal vegyülő hízelkedő hangon szembesítettem az egyenlő bánásmód elvével, úgyhogy nem úszta meg három széthúzott pöttyel, az alábbi formát kértem (amit előtte, amúgy valami kiváltságosnak rittyentett):

A kivonuló borászatokat nem minősíteném, mindenesetre a kézműves jelzőtől messze állnak objektív, szakmai vélemények szerint.

anarcho-eklektikus kezdetek

Van abban valami felemelő, amikor az ember saját városában szinte turistaként elindul (ilyet szerintem már írtam), ma szerencsénk volt: február 12-én szikrázó napsütésben, mintha kaptam volna egy kis lendületet onnan fentről, hogy igen menni kell és csinálni, ha tetszik, ha nem és aztán úgy tűnt, hogy tetszik. A metsző szél nem könnyíti meg az utat, de a ragyogó kék ég és a megújuló körút mégis reménységgel tölti el a szívet.

Új életminőség, új iroda, új otthon és hát, ha minden jól megy május elején egy új és igen nagy élmény: egy new yorki utazás is vár rám.

Hétfőn tehát elkezdődnek a Boros (a kezdetekkor még Várnai) ősrezidencia felújítási munkálatai. Nem tudom, hogyan fogom végigcsinálni, milyen eredménnyel, azt hiszem azzal nem árulok el túl nagy titkot, hogy az építési vállalkozók világában nem mozgok valami otthonosan és ezt mégis egyedül kell végigcsinálnom. Nem is próbálok úgy tenni, mintha ez másként lenne, persze egy olyan kezdéssel, amikor kettőből kettő kulcsot rosszul adok oda a stábnak, mit is várhatok. Most már a vállalkozó uraknak önkéntelenül is kicsit mosolyra húzódik a szája, amikor hozzám beszélnek. Esetleg a sajnálatukban kicsit bízhatok.

Innen indulunk:

a környék

a ház

belül

közelebb:

főszereplő

evésmaraton

Tata

Ez itt nem Bridit Jones naplója, de kénytelen vagyok ismét az evésről szót ejteni (hamár a cigiről és a férfiakról nincs mit mondanom). Az elmúlt héten tényleg evésmaratont rendeztem, sajnos főleg, ami az esti programokat illeti. Szerdán a tatai Platán étterem három fogását próbálhattam ki, mint VIP vendég, hm.. hivatalos okokból, de ez legalább befejeződött fél 5 körül, úgyhogy nem éjfélkor kellett megküzdenem az evés és az alvás szellemeivel. Ellenben csütörtökön ismét a Partizán lakásétteremben voltam reprezentációs céllal, ahol az est mindig a normális és befogadható sokszorosára nyúlik, ennek következtében akárhogy is igyekszik, teli hassal fekszik az ember a hosszú órák után.

Itt nem lett vége, pénteken jeles alkalomból az Olimpia éttermbe, mint biztos pontra látogattam, ismét pozitív elfogultsággal és semmit, de semmit nem csalódva, sőt ismét az egekbe emelve, szombaton pedig mindezt csúnyán (na jó szépen) meghatványozó Sarki Fűszeres/Rosinante programmal zártam: délutáni grill, bogrács, kenyérlángos és kürtőskalács lakoma, este pedig vadlakoma tetőzte be ezen új, káros szenvedélyem újabb kényszerrészvétel hullámát.


A tegnapi nap pedig már a regenerálódásról szólt, és a nem evésről, ahogy a mai is, kizárólag zöldségek, céklalé és ilyenek, na meg este egy-két kocka csokoládé egy kis vörösborral tényleg csak az egészséges kombináció kedvéért.

Szigetmonostor

New York, 1947.

"Folytatom felfedező utamat gyalog, taxin, az autóbuszok emeletén, földalattin. A földalatti gyors, de nem szeretem: Párizsban, Madridban, Londonban a földalatti állomás csempés terem, melynek sajátos díszítése, ajtaja van, zárt és meleg helyiség, itt a földalatti-pályaudvarok egyformák, meghatározott méretek nélkül, sínek és járdaszigetek egymás mellett, meztelen falak közt sötét és alacsony mennyezet alatt.'

Simone de Beauvoir: Amerikai útinapló
1947. február 3.