Nem szívesen megyek Szentendrére "kikapcsolódni", ahogy a városligetbe és a Margit-szigetre se járok vasárnap délutáni andalgásra, mert nem az én műfajom ez a bermudás, családi felvonulás (egyelőre). De azért valahová csak el kellett menni, ki a városból, és mivel a "hová menjünk?" kérdésre az első gondolat, ami beugrott a délután olvasott "megtaláltuk Szentendre két legjobb helyét" poszt volt, amellyel ugyan tudat alatt korántsem értettem egyet, mégis az egyik hely hangulata megragadott és gondoltam miért ne, hátha Szentendrén is lehet egy jó hely, próbáljuk ki.
Persze a hangzatos címekkel mindig csínján kell bánni, az ilyen jellegű kijelentés, hogy megtaláltam a világ legjobb ilyen vagy olyan helyét, akkor lehet mérvadó, ha a világon mindenhol jártam már és az összes helyet végignéztem.
A szentendrei Dorothea Café sajnos nem jó hely, erre a tényre a kis szűk téren elhelyezett, értelmezhetetlen "cserepes" művirágok is felhívják a figyelmet, jelzésértékűek, közben ugyan a stílusos kisasztalok, székek, párnák a krétával írt felirat meg mind az ellenkezőjét sugallja: ez egy jó hely, megtaláltad a titkos kis szigetet Szentendre lehúzó gépezetében.
De nem. Leülünk, egy rendkívül kedves, jófej pincér kijön, nyugodtak vagyunk, egészen addig, amíg a kávén imbolygó szörnyszülött tejhab bele nem mászik az aurámba. Mivel irdatlan bögrében hozzák, amelyet még tele is töltöttek olyannyira, hogy az alatta lévő kistányérra ki is ömlik (ami egyébként az egyik gyengém), igazi undor keletkezik bennem, felállok és visszaviszem a kis lényt, és kérek egy presszót, majd ismét eldöntöm, - sokadszorra - hogy ismeretlen helyen elsőre mindig inkább csak presszókávét iszom. A hamar kihozott presszókávéval egyébként nincs már bajom. A süteménybe belekóstolok és abban a pillanatban tenném is le a villát: állott, ami egy sajttorta esetén nagyon kellemetlen tud lenni, nemcsak, hogy nem friss, kifejezetten kellemetlen mellékíze van, rajta eper és málna, az egyik eper rohadt, jó, most meleg van, de ez a sütemény minimum 24 órás. A végén kihozott számla láttán kikerekedik a szemem, hárman 3 süteményért és 3 presszókávéért 3200 forintot fizetünk. Ezt a helyet mindenki icipici házikónak, csodálatos kis helynek emlegeti, gratulálok, akkor örüljünk megint a "csak kicsit" szarnak.
Ezután kipróbáljuk a szintén magasztalt dunabogdányi "friss pisztrángost", persze nagyszerű és egyszerű, piros kockás terítő (fárasztó image kezd lenni), azonban a pisztrángot teljes mértékig kiszárítva kapjuk.
Mivel útitársaim, akik már ettek itt nem erre emlékeztek, rákérdeznek és mint megtudjuk azért lett a pisztráng "rendesen átsütött" mert a közönség 80%-a ÍGY igényli és nem érti a megfelelő állagúra sütött változatot. Ezért kénytelenek voltak váltani. A helyre rákeresve az interneten "gasztroorgazmus" szavakat találok, hát nem tudom.
Azért voltak jó dolgok is, például a társaság. Továbbá a Duna-part. És hát ez a két egység se volt amúgy rossz, csak lehettek volna jobbak is, sokkal jobbak.
