Sárgabélű dinnye

Sárgabélű dinnye, originally uploaded by blueintheface.

a legfinomabb dinnye a világon

"Sárgabélű görögdinnye ha kikel
A levele a földet borítja el

Sárgadinnye nem egyez a göröggel
A te szíved nem egyez az enyémmel
Mert a tied csalfasággal van tele
Megcsalná az enyémet, ha lehetne"

kávéhelyzet

Szóval van a Lehel téri csarnokban egy Kávészaküzlet, ahová kényszerülök járni, valamint a szomszédos, hangulatos Agip kút hangulatát is kezdem megszeretni, annak érdekében, hogy űzött napjaimhoz szükséges energiát összeszedjem valahol.
Az űzöttség nem a munkamennyiségből adódik ebben a vészterhes és válságos gazdasági helyzetben, hanem a különböző, hétköznapok szürkeségét feledendő kiruccanásokból. Természetesen a munkák is haladnak, újabb és újabb nagyszerű ötletek vannak felmerülőben és megvalósításra várnak. Megjegyzem szépen sorban ezek meg is valósulnak.
Egy újabb nagy projektem futott most révbe, szépen végigjárva az utat a fejemből való kipattanástól a gyakorlati alkalmazásig. Ez pedig ez a szép és hasznos kis Gasztro Kvíz Játék. Használjátok egészséggel, a kérdések folyamatosan változnak benne majd.

green fingers

Amióta megszereztem őket, az időjárás folyamatosan próbára teszi, de még akkor is megvannak.

szentendrei tévutak

Nem szívesen megyek Szentendrére "kikapcsolódni", ahogy a városligetbe és a Margit-szigetre se járok vasárnap délutáni andalgásra, mert nem az én műfajom ez a bermudás, családi felvonulás (egyelőre). De azért valahová csak el kellett menni, ki a városból, és mivel a "hová menjünk?" kérdésre az első gondolat, ami beugrott a délután olvasott "megtaláltuk Szentendre két legjobb helyét" poszt volt, amellyel ugyan tudat alatt korántsem értettem egyet, mégis az egyik hely hangulata megragadott és gondoltam miért ne, hátha Szentendrén is lehet egy jó hely, próbáljuk ki.
Persze a hangzatos címekkel mindig csínján kell bánni, az ilyen jellegű kijelentés, hogy megtaláltam a világ legjobb ilyen vagy olyan helyét, akkor lehet mérvadó, ha a világon mindenhol jártam már és az összes helyet végignéztem.

A szentendrei Dorothea Café sajnos nem jó hely, erre a tényre a kis szűk téren elhelyezett, értelmezhetetlen "cserepes" művirágok is felhívják a figyelmet, jelzésértékűek, közben ugyan a stílusos kisasztalok, székek, párnák a krétával írt felirat meg mind az ellenkezőjét sugallja: ez egy jó hely, megtaláltad a titkos kis szigetet Szentendre lehúzó gépezetében.

De nem. Leülünk, egy rendkívül kedves, jófej pincér kijön, nyugodtak vagyunk, egészen addig, amíg a kávén imbolygó szörnyszülött tejhab bele nem mászik az aurámba. Mivel irdatlan bögrében hozzák, amelyet még tele is töltöttek olyannyira, hogy az alatta lévő kistányérra ki is ömlik (ami egyébként az egyik gyengém), igazi undor keletkezik bennem, felállok és visszaviszem a kis lényt, és kérek egy presszót, majd ismét eldöntöm, - sokadszorra - hogy ismeretlen helyen elsőre mindig inkább csak presszókávét iszom. A hamar kihozott presszókávéval egyébként nincs már bajom. A süteménybe belekóstolok és abban a pillanatban tenném is le a villát: állott, ami egy sajttorta esetén nagyon kellemetlen tud lenni, nemcsak, hogy nem friss, kifejezetten kellemetlen mellékíze van, rajta eper és málna, az egyik eper rohadt, jó, most meleg van, de ez a sütemény minimum 24 órás. A végén kihozott számla láttán kikerekedik a szemem, hárman 3 süteményért és 3 presszókávéért 3200 forintot fizetünk. Ezt a helyet mindenki icipici házikónak, csodálatos kis helynek emlegeti, gratulálok, akkor örüljünk megint a "csak kicsit" szarnak.

Ezután kipróbáljuk a szintén magasztalt dunabogdányi "friss pisztrángost", persze nagyszerű és egyszerű, piros kockás terítő (fárasztó image kezd lenni), azonban a pisztrángot teljes mértékig kiszárítva kapjuk.

Mivel útitársaim, akik már ettek itt nem erre emlékeztek, rákérdeznek és mint megtudjuk azért lett a pisztráng "rendesen átsütött" mert a közönség 80%-a ÍGY igényli és nem érti a megfelelő állagúra sütött változatot. Ezért kénytelenek voltak váltani. A helyre rákeresve az interneten "gasztroorgazmus" szavakat találok, hát nem tudom.

Azért voltak jó dolgok is, például a társaság. Továbbá a Duna-part. És hát ez a két egység se volt amúgy rossz, csak lehettek volna jobbak is, sokkal jobbak.

minden

Amikor a kristálypalotám vonzáskörzetéből kimozdulok és például egy "vasárnapi reggeli" kísérletre indulok - rendszerint negatív szerviz élményeket sikerül főként gyűjtenem, miért van ez? Egyébként a Két Szerecsenbe mentünk, ahol csapnivaló pincérek, korrekt, de semmilyen értelemben sem kiemelkedő színvonalú reggelit szolgáltak fel, közben a nyakunkba lógva mosta egy ember az ablakot éppen, az mondjuk kifejezetten vicces volt.

Pedig előtte feltöltekezem az utcai mosoda, a posta és az egész békebeli városrész hangulatával, ez is egy olyan tevékenység - én nem tudom ez minek az előjele - mint az, hogy virágokat halmozok fel, óriás, üres terekben érzem jól magam és minimálra igyekszem csupaszítani mindent, persze ekkora teret nehéz megtölteni, de most mégsem értem ezt az irányt. Szóval egyelőre inkább csak sodródom, nem tudatosan követem saját magamat. Megmagyarázhatatlan tettek, hangulatok, érzések, miegymás. A nagyvárosi élet már megint, még mindig. A nyár ugyan visszatért, de nem vágyom strandra, nem vágyom tengerre, nem vágyom semmi ilyesmire.

hétköznapi esték

kilátás a futópályáról

3 hét alatt egy marathon a lábamban, és a lelkemben. A hatodik kilométer után jön: egyelőre csak a várakozás, a bizonyosság, hogy a szervezeted átértékelte a helyzetet, beindította a tartalékait, mozgósította az energiaforrásokat, és Téged egy döbbenetes érzelemhullámmal jutalmaz, amiért ilyen erőpróba elé állítod és képessé teszed a fejlődésre. A hetedik kilométert ünnepélyesen bemondja a fülembe a Nike GPS alkalmazás - iPhone természetesen - és megváltozik minden, elönt a melegség, felgyorsulok, nincs légzési nehézség, hasfájás, csak lendület és energia. A sötét fokozza az erőnlétet, a kis szorongás okozta adrenalin hozzáad a teljesítményhez, elfut mellettem egy ember, igyekszem vele lépést tartani, nem nagyon sikerül. Ő már profi, de befeszítem a hasam, így egy darabig sokkal gyorsabban lehet futni, figyelek a lépteimre, figyelek a légzésemre és lassan csökken köztünk ismét a távolság. Közben vannak olyan méterek, ahol már nem látom, hogy mi van a lábam alatt, csak az égen világító holdsarló mutatja az utat. Átszalad előttem egy sötét színű cica, de ilyenkor minden sötét színű. A Duna vize ismét láthatóvá válik, rajta a város fényei megcsillanva ismét világosságot és magabiztosságot nyújtanak. Vége, még bírnám, de tisztelem a szervezetemet és lassan készítem fel a továbbiakra. A lazítás és lecsengés váratlan újabb érzelemhullámot hoz, forróság, letisztultság, mintha egyáltalán nem lenne rajtam zsír, erőt és izmot érzek magamban, persze ez nem így van, de égetek, hiszen több, mint egy órát futottam.

indulás

Hát ez a tegnapi 10km futás története. A kapott lelki energiát másfél órán belül lenulláztam, mert utána Budapest leggyalázatosabb szórakozóhelyére a ZP Szeparéba betettem a lábam, erről többet nem kívánok mondani, én ugyan passzív voltam, tehát semmi rosszaság nem fűződik az estéhez, csak élveztem a saját fizikai állapotomat, a "zene" azonban olyan elképesztően, pofátlanul igénytelen, legolcsóbb vásári, öncélú szar volt, hogy ha lehetett volna felpattanni és elmenekülni, azonnal megtettem volna. Ezt kell még elérnem az életben, hogy ilyet bármikor megtehessek. Persze ez már szinte egyenlő lenne a civilizálatlansággal és alapvetően az ember más irányba kéne, hogy haladjon, bár ezt sosem tudom igazán. Melyik a civilizáltabb viselkedés, úgy értem értékesebb létforma: ha magadra erőltetsz dolgokat és elnyomod az őszinte érzéseidet, vagy, ha azt csinálod mindig, amihez kedved van.

átmenet

Viszonylag hirtelen átmenet található a Pozsonyi úti buborék és a Váci út-Lehel út térség rideg valósága között. Már az Ipoly utca egyharmadánál elkezdődik, ahol egy újonnan telepített Aldi vonzza át az angyalföldi lakosságot és árnyalja az utcaképet. A hangulatos virágárus még Európa, talán az utolsó kis kilométerkő, ahol búcsút inthetünk a polgári hangulatnak. Aztán feltűnik a láthatáron a Lehel piac épületének kaotikus borzadálya, azt az embert, aki tervezte egy olyan szobába zárnám, ahol a fal a piac épületének panorámaposztereivel van kitapétázva.

Egy igazi piac közelsége azonban új távlatokat nyit: pékséget, henteseket, mogyoró és dióárusokat, róka és őzlábgombákat, frissen érkezett vargányát, erős kávét a kávészaküzletből, ahol keserűre égetik a baristát nem látott kávéfőzők az amúgy jobb sorsra érdemes kávékat. A talponálló Lacikonyha, sült csirkecomb, oldalas, márkátlan mustár, hurka és kolbász, szelet kenyér, és itt is az üdítőre teszik az összes létező árrést. A bódékban minőségi edények, 2000 forintos szűrők és fakanalak, amit nem tudok hová tenni, egy kissé elrugaszkodtak a valóságtól. Itt-ott kétszer annyiba kerül egy-egy zöldség vagy gyümölcs, mint máshol, még nem jöttem rá, hogy miért.

Hát ilyen az elkülönített munkahely varázsa, kinyílik a világ és visszaereszkedünk a földre az ufólétből. Amúgy még mindig szeretem (így négy nap elteltével is).