Vasárnaponként, mint az tudvalevő akár itthon is kávézhatnék, de valamiért kitartóan járok mégis a Pavlov kávézóba. Álmosan megyek le vagy 5 utcát, messziről figyelem, hogy a két asztal közül van-e egy szabad asztal, esetleg szabad szék majd nekem, eddig mindig volt. Belépek, és a kávézó mindig eggyel jobban belakottnak tűnik, a falakon rendszerint más és más képek, alul fekete táblásított festék (értsd lehet már írni rá krétával), gondolom a gyerekek miatt. Itt azt csinálsz, amit akarsz. Az ablakban könyvek sorakoznak, mindenféle, amit csak le lehet ide rakni, feltölteni a helyet szellemmel, kultúrával, ez az, ami keveseknek sikerül. Nyilván tudják már, hogy mit szeretnék, egy kávé és egy croissant, tehát vagy a kinti asztalok egyikéhez leülök, vagy bent felkuporodom a bárszékre, nézem a falat magam előtt, mindig valami extrém festmény fúródik az agyamba, eleinte ellenálltam, kérem én csak a reggeli kávémat szeretném nyugodtan elfogyasztani, de nem, tessék rámnézni, elgondolkodni rajtam, megérteni vagy nem megérteni, tiltakozni, vagy elviselni, miért jöttem létre, ki készített és miért. Aztán oldalra nézek, feldolgozom a környezetet, körülöttem csak errefelé otthonosan mozgó újlipótvárosi polgárok, és érzem jó, hogy én is itt vagyok, félig-meddig - még ha csak vasárnaponként - én is idetartozom, a többieknek jó, hogy én itt vagyok, nekem meg jó, hogy ők itt vannak.
Befejezem, fizetek, de közben kiderült a kint ülő "raszta hajú fiú sütött bagelt", lehet venni. Kérek egyet. "Nem kérsz egy könyvet?" - nyújta felém Huxley: Az érzékelés kapui című könyvét a kávézó tulaja. "Nagyon jó, bár én nem tudtam elolvasni". Értem, hogy mire gondol. De, kölcsönadod? Persze.
Nem árt időnként felülvizsgálni a berögzült értékrendeket. Lehet, hogy inkább itt lenne a helyem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése