hétköznapok

Múlt pénteken most már tényleg elköszöntünk centellesi otthonunktól átadtuk a kulcsokat és holnaputántól már jogunk sincs ott tartózkodni, nem mintha lenne bármilyen lehetőség is erre. Úgy tűnik megússzuk a nagy érvágást és minden teketória nélkül visszakapjuk a kisebb vagyont, amit le kellett még induláskor tennünk, akkor ugye porig nullázva anyagi lehetőségeinket, most is éppen itt tartunk, de most az újabb erőn felül vett és nyakunkba vödör vízként zúdított váratlan terhek miatt. Azért lassan csak összeszedjük magunkat, hiszen közeledik vészesen annak a napja (6 nap múlva, ha jól számolom), amikor 2 éve lesz annak, hogy országot és otthont váltottam, azaz kiköltöztem ide Spanyolországba, akkor ugye Barcelonába és azóta ez a negyedik otthonom, de szerencsére elmondhatom, hogy fölfelé vezet az út, legalábbis eddig és a jelenlegi tényleg egy nagyon jó hely. Az évfordulót viszont éppen Budapesten fogom ünnepelni, mivel megkockáztattam egy kirándulást innen, hát a pénteki napom (holnapután) emiatt érdekesen fog alakulni reggel 6-kor indul a vonatom Barcelonába, oda el is kell jutni valahogy, de a hajnali vezetés nekem eddig is ment, akkor legalább nem sokan zavarnak. Aztán valami ismeretlen helyre fogok érkezni, úgyhogy onnan még ki kell vergődnöm a reptérre és akkor a szokásos repüléssel járó izgalmakról még egy szót sem említettem. Nem baj, majd feldobom magam a duty free shop-okban, már ha lesz egyáltalán szabad percem és nem egyből rohanhatok a gépre, amilyen szerencsésen tudnak alakulni az ilyen kiszámított időpontok és utazások.
Tegnap megnéztük szállásadó barátainknak (ház tulajdonosai kedves fotós házaspár) új otthonát, hát nem tudom, Rabós nevű faluban laknak valami különösen bezárt utcák között, kőházak mindenhol, eddig még csak sötétben láttuk a helyet, szóval ki tudja létezik-e egyáltalán világosban, továbbá a házuk kb. 5 szintes szintenként 30 négyzetméteres, legalul pedig nyers sziklafalak találhatóak, a gyerekeik pedig gyakorlatilag a pincében lettek elhelyezve egy sufniban a plafonban van egy fél ablak, nevezhetnénk kis jóindulattal szuterénnek is.
Mindegy, azzal a jó érzéssel távoztunk, hogy jól jártunk.

egészen északon: Portbou és a francia oldal

Északra elmentünk a hétvégén, először Portbou-t látogattuk meg, ahol hatalmas készültségben várják a turistákat, még ha ilyenkor egy sincs ott. Viszont a turista információs iroda nyitva, tele szórólapokkal, képeslapokkal és a "valamikor valami nagy dolog történt itt" hangulattal, vagy "itt valaminek lennie kell, de mi az" tipikus turistaérzéssel.

Portbou ugye egészen Spanyolország pardon Catalunya északi csücskén található közvetlenül a francia határ mellett (1 km-re) a Pireneusok első és más szemszögből nézve utolsó kis faluja. Portbou eredetét tekintve halászkikötő volt, lényege a tenger, illetve az ezzel összefüggő aktivitások: szörf, búvárkodás, kajak, sporthorgászat stb. na ezt a mondatot le se tagadhatnám, hogy egy turisztikai kiadványból néztem ki.

Ez az a pont, ahol a hegyvidék és a partvidék találkozik, amennyiben a partvidéktől közeledünk innentől hegyvidékes, szerpentines tájra számíthatunk, veszélyes kanyarokkal, mély völgyekkel, szakadékokkal és tele bortermő vidékekkel, főképpen, amikor átérünk a francia oldalra, ami ugye elég hamar megtörténik.

A francia oldalon pedig végig különböző érdekes nevű falvakon viszonylag hamar megérkezünk Perpignan-ba, ahol hatalmas bástya és várnegyed található, és igazi franciák, akik egyfolytában vásárolgatnak és rengeteg bolt és nagy-nagy választék és hirtelen minden kétszer annyiba kerül. De az érzés leírhatatlan, a házak stílusa is magával ragadó, leszámítva a civilizáció vívmányairól máshogyan gondolkodó bevándorlók által befoglalt környéket, ahol a teljes lepusztultság és szeméthalom kötelező velejárója sajnos a környéknek. Ki, hogy érzi jól és otthonosan magát.

Portbou-i sziklák Portbou partjai

a borvidéken járva borkóstoló standokba botlunk,
ha éppen nyitva vannak, ingyen lehet kóstolni

ez már a francia oldal ez pedig már Perpignan Perpignan

Llançá

Tegnap ismét elugrottunk az egyik közeli turistaparadicsomba Llança-ra, amely mindössze 15 km-re van. Megint csak nagyon sok turistát tudok itt elképzelni nyáron, most azonban ez is egy nyugodt, kellemes hely volt, temérdek nyaralóval, látványos öblökkel, sziklás parttal, yachtkikötőkkel. Az út részleteinek ecsetelése nélkül, melynek során én vezettem kivéve visszafelé, amikor nem, mert nem volt zökkenőmentes az egyik kereszteződésben az elindulásom és mivel mögöttem a kedves, türelmes, vasárnap délutáni autósok 2 másodperc múlva elkezdtek dudálni. Llançá tehát elég szép, képekben:

Girona egy álmos péntek délután

Számomra meglepő nosztalgiaérzéssel ugrottunk vissza Centellesbe csak egy fél napra, hogy lerendezzük az elvarratlan szálak egy részét. Az építőipar és ingatlanmaffia ottani képviselő cégével egyeztettünk, akiktől ha minden jól megy visszakapjuk azt a bizonyos összeget, amit annak idején befizettünk, de ebben nekünk csak reménykedni van jogunk, ez itt sajnos így működik. Hasraütésszerűen és kiszámíthatatlan ritmusban dolgozó ügyvédeink pedig mindig valami kedves meglepetéssel várnak bennünket, hol ilyen, hol olyan váratlan összeg befizetésére kerül sor, hiába még nem tiszta előttünk a spanyol államgépezet és adózási szisztéma működési mechanizmusa. Nem baj december végére összeáll a vésznaptár, hogy akkor mikor mit is, hogy kell fizetni egész évben (hiszen jövő hónapban lesz egy éves a cégünk).

Ezután szeretett első számú autónk szervizébe mentünk el, hogy apróbb észrevételeinket jelezzük az autószerelőnek, aki kedvesen elmondta, hogy nagyon szívesen megcsinál mindent, ha otthagyjuk az autót néhány napra. Ez igazán semmiség, tekintve, hogy csak 130 km-re van most már tőlünk Centelles és errefelé ugye nem kifejezetten forgalmas a tömegközlekedés. Nem baj megoldjuk valahogy, ezt is sikerült ügyesen szervezni.

Ezután elhoztuk még a lakásban árválkodó létfontosságú utolsó darabjainkat, majd sokadszorra fogyasztottunk egy utolsó kört Vic-ben a kínai buffet libre rendszerű helyen, ennek az a lényege, hogy silány minőségű ételeket ehet az ember korlátlan mennyiségben.
Utána még néhány kör a külső zónán majd irány Girona, amelyet sikerült sötétedés előtt néhány perccel is elkapni (lsd fotó), utána pedig már csak sötétedés után, de úgy talán még jobb volt. Mindenesetre jó sok boltja van és nem is akármilyenek. Gironát be kell mutatnom még részletesebben én is érzem.
És végre szombat, egész nap szakadt az eső úgyhogy bent kuksolunk a házban, nincs is ennél szebb elfoglaltság (not).

potya nyaralás

Kicsit még fel kell dolgoznom, hogy egy olyan helyen élek újabban, ahová mások nyaralni járnak annak minden együttjárójával. Egyébként a falunknak, ami körülbelül 1600 lakost számlál még saját képeslapja is van, az más kérdés, hogy is néz ez ki. Viszont mától mi is regisztrált lakosai vagyunk Palau-saverdera-nak. Jártunk a gyönyörű, elegáns polgármesteri hivatalban. Utána még betértünk az egy szem bank képviseletbe, ahol minden eddiginél jobban résen kell lenni, mert napi 3 órát tart nyitva összesen. Benne egy ember ül egy üvegajtó mögött, aki nagyon gyorsan beszél spanyolul, de annál erősebb katalán hangsúllyal (akcentust nem merek írni). Kedves szomszéd bácsinkkal is napi rendszerességűre sűrűsödött a beszélgetés. Elmondta, hogy merre érdemes járni és merre nem.

A világ legjobb étterme: El Bulli

Mélységes tisztelettel és már előre is megilletődve fogtuk magunkat és - ha már itt van a közelben, miért ne - elmentünk és megnéztük A Világ Legjobb Éttermét (El Bulli). Tapasztalatok szerint érdemes ide csakis taxival menni, ha éppen az ember éppen azon ritka kiválasztottak közé tartozik, aki enni megy ide. Mindezt azért mert úgyis iszik majd alkoholt, meg amúgy is veszélyes az út (és ez igaz). Mi azonban nem tartoztunk ezek közé, kizárólag zarándokútról volt szó meg kíváncsiságról. Enni nem is tudtunk volna még akkor sem, ha történetesen van több száz vagy ezer euronk egy vacsorára, valamint évekre előre gondolkodunk és asztalt foglalunk, továbbá olyan szerencsések vagyunk, hogy ki is sorsolnak bennünket (nem vicc), hogy mehetünk. Mindezek tetejébe október 5-től máris zárva van az étterem, hiszen nyilván ilyenkor sok nyalánkság már szezonon kívülinek számít és hát mégsem járja, hogy mélyhűtött vagy tartósított ételeket szolgáljanak fel a Világ Legjobb Éttermében.

Életveszélyes szerpentinen vezet az út és az erdő közelében váratlanul felbukkan az éttermet jelző tábla, körülötte vastag növényzet, kaktuszok, fenyők. Néhány száz méterre pedig egy titokzatos öböl, amely így október elején vasárnap este kellemesen, szinte már kísértetiesen kihalt volt.

Castelló d'Empúries vasárnapi piac és kastély

Hétvégén, azon belül vasárnap meglátogattuk a szintén közeli Castelló d'Empúries-t, ahol bolhapiacot hirdettek és az is volt. Jó fogást, értékes portékát ugyan nem lehetett találni, mert minden vagy ronda volt vagy szar, vagy drága és szar, vagy drága és jó, de nem lehetett alkudni, vagy szar és ronda együtt. Viszont pl. marokkóiak is vegyültek nagy mennyiségben, akik nagyon élvezték a hagyományaikat idéző piacot, ahol "mindent lehet kapni". És tényleg: vizenjáró szettől Michael Jackson maszkig mindent lehetett kapni, asztalt, szekrényt, írógépet aranyáron, jópofa dátum mutató szerkezetet szintén aranyáron, meg aranyórát dátum mutató szerkezet áron.

Alapvetően a kastélyt feldolgozó képsorozat született, hiszen a piacon épeszű ember nem merészel fotózni elkerülvén a tömegverekedést.

elöl, hátul, oldal nézetből

sirályoknak miheztartás végett

díszes kapu

templom

udvar

Empuriabrava, hirtelen nyaralás

Megint találtunk egy nagybetűs nyaralóhelyet, néhány kilométerre innen, de ez annyira az, hogy talán a legnyaralóbb nyaralóhely, amit életemben láttam: az egész falu egy nagy nyaralás, fehér kerek házak, pálmafák, yachtok, csónakok mindenhol. Mindez Castello d'Empúries parti részén Empuriabrava nevű helyen, ahol óriási szállodasorok és rengeteg utószezonos német turista található, persze az is lehet, hogy azok már eleve ott laknak. Érdekes hely, csatornarendszer hálózza be, de nem nevezném azért se Velencének se Amszterdamnak. A helynek viszont elég jó a PR-ja, állítólag amit én "csatornarendszernek"láttam az a világ egyik leghosszabb kishajókikötője és nagy hajóvásárokat is tartanak itt, továbbá nyüzsgő turistahelynek is mondják, ami igaz is, mondjuk nem ilyenkor október elején. Egyébként ez egy nagyon érdekes műfaj, népszerű nyaralóhelyeket végignézni ősszel-télen, amelyek alapvetően egymásbaérő éttermekkel és szórakozóhelyekkel, emberhegyekre vannak berendezkedve, ilyenkor azonban ugye nem sokan járnak arrafelé.

A magunk részéről végül igyekeztünk a természet oldalán fotózni inkább.