már megint

Már megint jártam a Laci!Pecsenye? (vagy konyha?) - mittudomén a koncepciót - helyen a Hegedűs Gyula utcában.

Ismét fantasztikus, csodálatos, nagyon jó volt, eldőlt: ez egy különleges hely. A designról nem is áradozom most már, önmagáért beszél, akit csak odacibáltam, el volt ájulva, milyen menő, jópofa, trendi, street art stílus és mégis elegáns, "holland" (ahogy ezt a legutóbbi, elrángatott ismerős mondta), aminél ugye dicsérőbb jelzőt keresve sem találhat az ember.

Hogy azért találjak valami kivetnivalót is azonnal, egyáltalán nem tetszik az étlap szöveg hangvétele, amely szerint "megúszásra játszol?" ha a 2.500 Ft-os menüt választod este. Másrészt és innentől ez csak a saját szubjektív ízlésem és korlátoltságom rettenetes csapdája, hogy "végre" elengedte magát a séf és tolja a Mákban megismert dögnehéz, extrém vonalat: malac agyvelő, töltött borjúszegy, nyúl lapocka, nyilván rendesen elkészítve, azaz félig átsütve, amelyet azért csak nagy levegőkkel lehet jóízűen elfogyasztani, továbbá mindez olajban sütött polentával alátámasztva, hát nem tudom. De ez JÓ, tisztában vagyok vele, csak az én ízlésem nem bírja, mert engem már elrontott a nyugati konyhák világa és a "jó magyar gyomor" nem az enyém többé. Bevezető fogásként, phárdon: amuse bouche-ként, pedig egy olyan octopus esszenciát kaptunk, hogy majdnem azonnal elhánytam magam, de esküszöm, hogy nagyon jó volt, csak suttyó vagyok hozzá. Még alakítani kell magamon, hogy tudjam az igazi magaslatokat értékelni és ezt komolyan mondom, nem cinizmusból (kivételesen).

A desszert viszont ismét olyan hatást váltott ki belőlem, hogy csak illetlen szavakba és hasonlatokba tudnám önteni, szóval inkább disztingválok.

Közben a mérhetetlenül kedves pincér különböző borokkal csábított, nem is bírtam ellenállni, semmilyen értelemben. Nem, nem ittam sokat (kivételesen).

szombat esti benyomások, U26 és Vinopolis

A Nyugati közelében az Eiffel téren található U26 Bisztronómia Fakultáció szakácsa úgy döntött, hogy elmegy világot látni, amelyen az étterem kinézetét és hangulatát tekintve egyáltalán nem lepődöm meg. Mivel az U26 csapata fiatalos, lendületes és ötletes - a fesztiválokon, ahol eddig megjelentek, pedig megkérdőjelezhetetlenül egyedi, nagyon jó teljesítményt képesek nyújtani - úgy döntöttek, hogy addig is vendégséfeket hívnak. Ezen a héten Takács Lajos, az Olimpia séfje, ugye közismerten az én nagy kedvencem volt a soros.

Tegnap este meg is néztem mit jelent ez, de nem volt benne sok köszönet. Azt nem tudom, hogy Takács Lajosnak mennyi köze volt a menühöz, a megvalósítást tekintve azonban nincsenek kétségeim, hogy semmi. A körítés és marketing alapjaiban helyénvaló volt, tehát az étlapon szépen, a séfet tisztelve le van írva minden információ róla és az általa kreált menüről, ez azonban megmaradt egyfajta virtuális térben, a valóságban lezajló eseményekhez egyáltalán nem tudtam kötni.

üdvözlőfalatok: malackocsonya "wasabi" habbal,

egynemű, inkább kellemetlen ízvilág

Eddig háromszor voltam az U26-ban és mindhárom alkalommal szarvashibákat halmozott egymásra a személyzet. Ez egyébként kicsit zavar, de annyira nem meghatározó, túl tudok lépni rajta. Ezúttal azonban mindvégig ketten voltunk összesen az egész étteremben (szombat este!) a pincérnő pedig még így sem tudta észben tartani, hogy melyikünk mit rendelt.

Háromfogásos menüt ettünk, összességében egyáltalán nem volt rossz, de Takács Lajos nevét nem keverném bele a dologba. A sütőtökleves rendben volt, se több, se kevesebb, az étlap ígéretét beváltják, amely szerint ki lett ragadva a hagyományosan édeskés kontextusból. A pulykazúza az alján nekem nem hiányzott bele, de ez már szubjektív, konzervatív vélemény. Az a bizonyos plusz nagyon hiányzott az egészből. A töltés, a szellem. Ami megérintett annak idején az Olimpiában.

A második fogás: csirkemájtorta szalonnahabbal és krumplipürével. Ezzel összesen csak annyi a baj, hogy mindhárom püré vagy hab állagú, ami mondanom sem kell mennyire zavaró összhatású, a mentőövként mellérakott zöldségekbe kapaszkodtam, amelyek egyébként egyáltalán nem illettek a tányérra, ismét igyekeztem nem gondolni az Olimpia séfjére.

A desszert meggyes crumble mentafagyival. A morzsa olajíze (?) uralta az egészet, a fagyi jó volt.

Nem egészen értem, hogy mi értelme van a vendégséfesdinek, főleg, ha a vendégséf ott sincs a helyszínen, akkor már lehetne nyugodtan Gordon Ramsay is a "vendégséf", amennyiben ez azt jelenti, hogy egy külső séf receptjeit főzik, amíg világot lát az eredeti.

Ez a hét, illetve a szombat este az U26-ban biztos sokmindenre jó volt, csak nem az U26 és Takács Lajos hírnevének növelésére.

A vacsora után megnéztük az újonnan nyílt Vinopolis borbárt a Falk Miksa utcában.

Összességében pozitívak voltak érzéseim, egyrészt voltak emberek, másrészt a tulaj maga jött le velünk a ruhatárba és vette el a kabátokat, továbbá hatalmas koncentráció és odafigyelés érződik a helyen. A tulajdonos végig a pultnál ült a barátaival/vagy üzlettársaival és figyelt minden mozzanatot. Nekem ez tetszik. A borválaszték ugyan óvatos és biztosra mennek, hátul az üzletrész viszont már más dimenziókat nyit, nagyon szépen és igényesen összeállított szelekció.

A Vinopolis tehát egyelőre jó helynek tűnik, legalábbis még nincs annyira magára hagyva, mint a szegény U26.

osztrák intenzív gasztrotúra

A hét történéseinek le- és közelgő születésnapom felvezetéseként tegnap kivonultunk Ausztriába, számomra meglepetéstúraként beharangozva, úgyhogy én nem is tudtam az induláskor, hogy egészen pontosan hová megyünk.

Nyilván érzékeltem, hogy országon kívüli úticél várható, tekintve, hogy eurót kellett csomagolnom magammal. Bécsben volt az első állomásunk, egészen pontosan a régóta vágyott Naschmarkt, azaz az osztrák főváros menő piaca.

Itt, ahogy a legtöbb helyen nem szabad azonnal kísértésbe esni és mielőbb vásárolni valamit, de a túl sok, "na ezt megveszem, majd visszajövök érte" módszer sem működik. A fantasztikusnak tűnő fűszerkínálat, feltehetőleg - az árat is figyelve - szerény minőséget takar, egy idő után azonban az avatott szem kiszúrja az igényes standokat. Nehézség, hogy nekünk ezután volt még egy titkos programunk, ezért a nagy vásárlási kedvvel óvatosan kellett bánni, zöldség-gyümölcs kizárva, sajtok, sonkák kizárva, végül ugyanezen logikát teljes mértékig feledve vettem egy kis avokadókrémet és speciális humuszt, ami ma reggelre tökéletesen, ahogy volt meg is romlott.

A Naschmarkt maximális kiaknázása után elfogyasztottunk egy szerencsésen kiválasztott egyszerű, ázsiai kifőzdében egy tökéletes üvegtészta levest és egy mangós ráksalátát, ezen a ponton azonban el is fogyott az erre a napra kimért "szerencsemennyiség". Elsőként a parkolóba beszorultunk és börleszkfilmbe illő jelenet során próbáltunk felváltva kiállni a sarokból nem sok sikerrel, úgyhogy megkértük a parkolóőrt, hogy álljon ki nekünk, de őt is megviselte a feladat, tény, hogy feladtuk neki a leckét, olyan pozícióba volt már kormányozva az autó. Az osztrákoknál a kártyás fizetés egészen érdekes elgondolás mentén zajlik, a lényeg, hogy Stockholmban, Madridban, New Yorkban gond nélkül működő bankkártyákat szürreális okokból (mondanám, hogy pusztán szivatásból, de ez egy parkolóautomata volt) érvénytelennek minősítette.

A következő úticél nem más, mint a híres Taubenkobel (vigyázat kikapcsolhatatlan galambturbékolás a honlapon!) 2 Michelin csillagos étterem volt.

Őszintén szólva nagyon meghatódtam, amikor megérkeztünk, felemelő érzés volt. A hely stílusa és hangulata rendkívüli és nagyon örültem, hogy eljutottam ide. Mi azonban nem szoktunk megilletődni és az eseményeket a helyén és nem önmaguk elidegenedett mivoltában szemléljük, ezért miután visszaereszkedtem a földre, itt a Taubenkobelben az est előrehaladtával úgy tűnt, hogy egyre kevésbé lopjuk be magunkat a pincérek és az étteremvezető szívébe.

Szakmai beszámolómat és ezzel kapcsolatos általános helyzetértékelő beszédem itt olvasható, röviden annyit mondanék, hogy itt nem egészen voltak felkészülve a valóban érdeklődő vendégre, ránk egy teljesen megszeppent gyakornoklányt állítottak, akit időnként váltott a nagyképű, magabiztos pincér, és az idegesen pattogó étteremvezető asszony, aki egyre nagyobb aggodalommal figyelte az eseményeket.

A gyakornoklány három szóban lerendezte a sok összetevőből álló ételünket, elképzeltem, hogy a chef mit érezne, ha meghallaná, ahogy - miután megkértem, hogy legyen szíves megkérdezni, ha már ő nem tudja, hogy pontosan milyen hal van a tányérunkon - a lány, amint visszajön az asztalunkhoz azt mondja: "csak egy hal", azaz semmi különös. Monty Python sorozatokon és Fawlty Towersen edződött lelkemnek köszönhetően igazából szórakoztam a jeleneten, amelynek kellemes plusz színezetet adott, amikor a fertelmes uborkalevet úgy öntötte elegáns poharunkba, hogy a fehér asztalterítőre kétszer annyi ömlött, mint a pohárba. Előtte a másik pincér jó hangosan eltört egy poharat, de olyan ideges lett, hogy örültem, hogy nem rúgja fel a mellette lévő asztalt.
A lekezelő megjegyzéseket most nem részletezem, mi csak kérdezgettünk, kedélyesen. Amikor valamiről nem tudtuk, hogy mi, akkor azt megkérdeztük. Ők ezen egyre inkább, jól láthatóan befrusztrálódtak. Az Olimpiában például kifejezetten örülnek és még nagyobb figyelmet kapunk, ha jól láthatóan érdeklődünk aziránt, amit eszünk, itt azonban tényleg egyre kínosabb lett.

Utólag átgondolva elképzelhetőnek tartom, hogy mindez némiképpen a kultúrális különbségekből is adódik. Mindenesetre az osztrák elit kiszolgálására szakosodott személyzet nem tudott mit kezdeni azzal, hogy két magyar ember, tökéletes nyelvtudással és az alapanyagok - átlagosnál nagyobb - ismeretével faggatja őket. Még az is lehet, hogy ez ott illetlenségnek számít, Te csak ülj és egyél, ne kérdezz, élvezd, amit eléd tesznek. Étlap azonban nem volt ugye és ételsor sem, ezért magától az ember tényleg nem mindig tudta kitalálni, hogy éppen mit eszik.

Egyszer csak vége lett azonban, megmondom őszintén a cukorgömbös, barackos desszert katartikus élmény volt, becsukott szemmel fogyasztottam és átéltem azt a fantasztikus érzést, amit nem sokszor (mellesleg az Olimpiában rendszeresen: Takács Lajos mangópürés-kacsamájas-tokhalas fogása által).

apricot in glass by Taubenkobel

A számla összegét szerintem fedje jótékony homály, nemzetközi összefoglalómban, amelyet nem leszek lusta megírni a fontosabb fórumokra, természetesen leírom.

Hogy mi a tanulság már megint? Köszönöm, egy-két évre ismét elég volt a Michelin csillagból, sőt - elhamarkodott következtetést ugyan nem szeretnék levonni - tartok tőle, hogy ez az egész nem az én műfajom: nem véletlenül kell a Michelin csillag célközönségének ez a csillagos útmutatás.

Életem első Michelin csillagos étterem élménye

Updated.
Szerencsés zónában vagyunk, nem elég, hogy az El Bulli (a világ legjobb étterme, három Michelin csillaggal) innen 25 percre található, gyilkos szerpentinek és titkos öblök között, de 20 kilométeres körzetben van 4-5 darab egy vagy két Michelin csillagos étterem is. Azért is gondoltam, hogy elmegyek kipróbálni, mert egyébként gasztronómiájáról híres és jó alapanyagokban gazdag környékünkön mérhetetlenül sok rendkívül rossz étterem található, amelyekről eddig talán túl sokat is írtam. Ennek alapján egy éttermet sem tudok megnevezni a környéken, ahová szívesen elvinnék valakit azt ígérve, hogy itt biztos, hogy jót fog enni. Mindegy, megvolt az alkalom, feliratkoztunk az egyik helyre (az El Bulli több éves regisztráció és sorsolás alapú asztalfoglalásos legendák miatt már egy hónappal előtte bejelentkeztünk), el is jött a nap, e hét hétfője. Nem akarom hosszan ecsetelni igazából, mert nem vagyok étel és étteremkritikus, annyit akarok mondani, hogy végérvényesen kiderült számomra, hogy Magyarországon egyértelműen politikai okokból és a nem egyenlő elbírálás elve miatt nincsen Michelin csillagos étterem.

Ez az étterem ugyanis semmivel nem volt jobb, mint, amit például az Olimpia étteremben annak idején (fél éve) átéltem, de társaságunk más tagjainak is voltak magyarországi étteremben szerzett hasonló vagy jobb tapasztalatai.

Az étterem, amit kiválasztottunk a La Llar (katalán, jelentése: A Ház) nevet viseli. 1975-ben alapították, vezetője és főszakácsa Joan Viñas Cos, a házigazda (Jefe de Sala) Rosa Ma. Garrido, sommelier ezidő szerint nincs... hm. A konyha önmagát tradícionálisnak nevezi, a menü 45 és 65 EUR ár körül mozog. Naponta kétszer kb. két és fél órára nyit ki a konyha, szerdán és csütörtökön zárva van.
A viszonylag giccsesre felújított (a kertben nem egy kertitörpe áll), kb. százéves épület már Empuriabrava és Roses között futó autópályáról is jól látható. Belépve a házba nagyon erős dohos szag üti meg az ember orrát. Asztalfoglalásunkkor vakon megelőlegezett áhítatom és pozitív hozzáállásom (én most egy igazi Michelin csillagos étterembe léptem) miatt ezt nem igazán vettem észre, de amikor megérkezünk vacsorázni már szinte zavaró ez az áporodott szag. A házigazda mérsékelt örömmel fogadott bennünket, a hely teljesen üres. Leültünk egy asztalhoz és elkezdtünk gondolkodni, hogy mit rendeljünk. Természetesen felkészültünk az étlapból már jó előre, de mégsem a hagyományos, hanem a "La Llar" menüt választjuk. Ezen több meglepetés is várhat bennünket.

Az enteriőr egyébként igazán elegáns, az asztal és a teríték tökéletes. Ami engem - mások szerint túlzottan - legfőképpen zavart, az az volt, hogy az átok rajtunk maradt, azaz mint említettem egyedül (mármint 4-en, saját társaságunk) voltunk az étteremben, sehol senki más. Ez önmagában meghatároz egy fura, kínos hangulatot, hogy további következtetésig ne menjek. A rendelés gördülékenyen haladt, az ételek jók voltak, nem éreztem magam a mennyországban, ez valahogy jön, anélkül, hogy értenék hozzá... A végefelé kaptunk sajtválasztékot (a desszert előtt), teljesen jellegtelen sajtokból, az enyémen kiegészítésként egy nem kicsi légy ült beleragadva, inkább csak sajnálni tudtam a személyzetet, aki a tulajdonos hölgy és a konyhában árválkodó chef volt. A desszert nagyon jó, de kissé eltúlzott mértékű volt (ez persze nem baj).

Árban azt hiszem korrekt, sőt egészen olcsó volt: 4-en összesen 240 EUR-t fizettünk. Ami még probléma volt: másfél óra alatt lezavartak bennünket, mivel mi voltunk az egyetlenek, hát nem tudom utána elég rosszul voltunk mindannyian. Egy ilyen étkezést azért jobban el szoktak nyújtani, volt, ahol 4 órát is ültem egy este. Ami miatt pedig egyértelműen eldöntöttem, hogy soha többet nem megyek vissza és nem is ajánlom a helyet, hogy elkezdték lekapcsolni a villanyokat körülöttünk még amíg ott voltunk, a konyhában szintén, a chefnek esze ágában nem volt kijönni, a házigazda hölgy pedig távolságtartó volt és eléggé úgy tűnt, hogy zavarban van (feltételezem amiatt, hogy senki más nincs az étteremben rajtunk kívül), de lehet, hogy szó sem volt ilyesmiről. Sokszor külön kellett kérni, hogy magyarázza már el mit eszünk, ez ugye minden ilyen helyen alap, hogy szépen felsorolja mi van a tányéron.
Ami az ételeket illeti kiemelkedő volt a mentás zöldborsó leves íze, a fekete sügér és a fürjsaláta mangóval és mustárecettel.

Több szót nem érdemel a hely, tekinthetjük úgy nyugodtan, hogy Magyarországon is van Michelin csillagos étterem.

képek forrása: Restaurante La Llar

Restaurant Can Carriot

Megszegtem a fogadalmam, amely szerint nem megyek egy darabig étterembe. A vasárnapunk kissé hűvös volt, bár sütött nap, és valamiért úgy éreztem megérdemlek egy kis kikapcsolódást, ami errefelé elsősorban éttermekben képzelhető el.
Szombatonként és vasárnaponként annyian járnak a tőlünk második házra lévő étterembe (Can Carriot), hogy néha még az utcánkba is beállnak az autóval (ez egy elég kicsi zsákutca), de volt már, hogy a mi autónk helyét foglalták el. Rendszerint a környékről, de sokszor franciák is jönnek. Tavaly nyáron egy ebéd erejéig volt szerencsénk a helyhez, 8-an ettünk összesen. Akkor csak annyi tűnt fel, hogy miért egy tálcán hozzák ki négy főre összesítve a sült krumplit ill. annyi maradt meg, hogy nincs kedvem többé menni oda, mert annyira nem volt jó.
Most viszont úgy gondoltam, hogy az nem lehet, ennyi ember jár egy olyan helyre, ami nem jó, ha így szeretik, akkor biztos jó vagy megjavult. De nem.
Bementünk, rengetegen voltak, várni kellett kb. 10 percet míg asztalhoz ültettek. Ekkor már megfogalmazódott bennem az, hogy lehet, hogy jobb lenne még most hazamenni, de aztán kivártuk, leültünk. A teremben vagy száz vendég várta, hogy kiszolgálják. A pincérek annyira nem pörögtek azért, mint ilyen esetben gondolnánk.
Újabb 10 perc után megkérdezték, hogy mit kérünk inni ezt viszonylag hamar hozták is. Majd újabb 10 perc után kaptunk egy kosár kenyeret öt percre rá alioli-t, ami fokhagymás olajos sárgásfehér krém, elvileg finom, de ez a kistányérra pleccsintett formájában úgy nézett ki, mint egy tál genny az íze pedig, mint valami romlott zsíré. Az evőeszközök itt is árulkodóak, koszosak voltak. Itt még mindig a merő jóindulatból álló oldalam győzködött, hogy nem baj, sok a vendég, nem lehet annyira alaposan mosogatni, vidék, házias koszt stb. belefér egy-két ujjlenyomat. Úgyhogy letöröltem a szalvétával. Negyed óra múlva megkérdezték mit kérünk, majd fél óra múlva hozták a salátát, amit az étel mellé kértünk. Ez simán, natúr összevágott levelekből, 3 karika paradicsomból és néhány karika hagymából állt, ez megint olyan, hogy persze itt ilyen a saláta, tegyek rá én amit szeretnék, olivaolajat, aliolit, vagy bármit, de miért kapok ilyen nyersen összevágott szarokat egy étteremben, ezt otthon magamnak szebben összerakom sőt még ízesítem is valahogy az egészet és nekem nem ez a szakmám és nem ebből élek. Mindegy újabb fél óra, körülöttünk már elrágcsálták a fokhagymás zsírba mártogatva az összes kenyerüket, mondjuk ők rendeltek tintahalkarikákat is előételként.
A salátát már kínunkban majdnem megettük teljesen (ja természetesen egy tálcán kaptuk a kettőnkét) mire odacsaptak egy darab szétrancsírozott szenesre sütött csirkecombot, aztán rá öt percre jött egy adag olajban tocsogó sült krumpli (fritőz természetesen), majd a másik adag csirke, ami egy kicsit nagyobb volt, mint az egy darab comb, de szintén szenesre sütve. Persze ez a természet íze, grillen sütésnek ilyen az íze. Csakhogy előtte jól érezhetően megfőzték már a csirkét, úgyhogy ennek a szénen kívül semmi, de semmi íze nem volt. Úgyhogy másfél órát vártunk egy konkrét moslékra. Eléggé kiakadtam, teljesen elrontották a vasárnapomat, legalábbis azt a pár órát. A végén nem fizettünk sokat, de keveset se.
Semmi gond, ide se megyünk soha többet.

Restaurant Rhodas

Ezt a helyet mindenki jól jegyezze meg a képek alapján, főleg, aki majd jön hozzánk nyaralni, mert ide nem fogunk elmenni egyáltalán. Teljesen megtévesztő egyébként kívülről: látványra az étterem ugyanis lehetne akár Michelin csillagos is. Az asztalhoz ülve az apró jelekből azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy szó sincs ilyesmről. A jelek: igénytelen evőeszköz, szürkésfehér (fehérnek szánt) asztalterítő, béna egy darab pohár. A hely belülről szintén hibátlan (leszámítva az asztalt), itt voltunk szilveszterkor is , régi kőépület, a berendezés és belső tér őrzi a régi vidéki ház jelleget, egyedül a konyha rossz, de nagyon.

Az étterem kaland előzménye: váratlanul áramszünet lett és nem tudtunk dolgozni, ezért elmentünk Empuriabravara, hogy sportoljunk. Az úton végig szakadt az eső, valamint rengetegen voltak köszönhetően a még mindig tartó hajóvásárnak (szerintem nem túl sok hajót adtak el, mert még mindig tele volt a parkoló) a sportklub viszont zárva volt lévén Nagypéntek. Jobb híjján körülnéztünk megint, és TELE volt Emuriabrava, megérkeztek most már tényleg a turisták, kinyitott minden bolt, elképesztő mennyiségben, igazán nagyon-nagyon sok szuvenyirbolt, étterem, ruhabolt, szivarbolt, ékszerbolt, újságos, strandtörülköző, papucs, fürdőnadrág, csak fehér ruhákat áruló ezerféle bolt, ezerféle ember. Ja és extrém borús, esős idő mindeközben (most is).

Végül azt találtuk ki, hogy elmegyünk valahová enni, de egyszerűen egyik helyre se volt kedvünk beülni. Találtunk viszont egy elég jó kis francia éttermet, aminek éppen az egyik sportklub társunk a tulajdonosa, úgyhogy beültünk meginni egy kávét hozzájuk, de mivel nekem nem volt kedvem halat enni és szinte csak halválaszték volt, nem ettünk ott, de legközelebb ott eszünk. Visszajöttünk és először a közeli Pau-n található Restaurante l' Olovar d' en Norat étterembe (a Michelin kalauzban is megtalálható, comfortable restaurant - két villás besorolásban) akartunk elmenni , de meggondoltam magam, arra mégiscsak szeretnék felkészülni lélekben, úgyhogy inkább elugrottunk a szomszédos Rhodas-ba. Ja rendkívül informatív honlappal rendelkezik.

A bevezetőben leírt körülmények között egy Las Rhodas menüt ettünk, kezdődött a világ legigénytelenebb salátájával, amit kb. azelőtt egy perccel zúdíthattak ki egy tescos zacskóból, majd következett néhány sült zöldség, egy része szénné sütve egy másik része olajízű, de elképesztően semmi köze nem volt egyiknek sem a másikhoz. Utána pedig birkasültet ettünk, hát nem a legkönnyebb kaja, egész jól volt megcsinálva, hogy úgy mondjam korrekt volt, még szép gondolom azt úgy lehet elrontani, ha nincs megsütve, de akkor azt már tényleg szóvát tettük volna. Utána pedig egyízű édességek, amit egy nagyon náthás pincér mért ki. Ja és az egész igen drága. Na szóval ide többet NEM megyünk most már tényleg (ezt már kétszer megfogadtam).

pedig amúgy ilyen jól néz ki:


Itt az ideje, hogy lábjegyzetben néhány képet a sportklubunkról is közzétegyek.

Szóval ez itt maga a hajóvásár, a tornyos épület pedig a sportklub,

de majd kidolgozom a témát jobban, ígérem.

ez pedig a hajóvásár csodálatos plakátja

Restaurant Nou Terra Nostra (Can Muni)

Szombat este elmentünk a falu szélén lévő nagyon menőnek tűnő étterembe, a hellyel már régóta szemeztünk, titokzatos megjelenést sugároz és hát ami nem meglepő: majdnem 2 hónapig zárva volt, tehát nem is láttuk még nyitva. Tegnap végül benéztünk: egy kedves macska fogadott a bejáratnál, majd egy szintén kedves hölgy, aki feltehetőleg a tulajdonos. Félve megkérdeztük, hogy van-e még hely estére előre is számítva a gúnyos kacajra, de azt mondta, hogy szerinte nagyon nyugodt este várható, hiszen ez az első nap két hónap után, hogy nyitva vannak. Három menü közül lehetett választani úgyhogy elhatároztuk, hogy visszamentünk este, hiszen egyrészt mikulás, másrészt itt vagyunk ugye bezárva a faluba már egy hete, valami kikapcsolódás mégiscsak szükséges. Az étterem, ahogy említettem nagyon impozánsan néz ki kívülről is belülről is.

Az ételt is akkor végigmondanám, mert szerintem ez egy érdekes téma. Szóval katalán konyha ugye, ebben a műfajban én még nem találkoztam az előételnek vagyis levesnek kínált szürkésbarna a tojásleveshez hasonló ízű szörnyű löttyel. Na nem baj, mert arra nagyon jó pszichológiai alapot adott, hogy a következő fogást duplán értékeljük: ez viszont tényleg jó volt, igazi iberico sonka meg kacsapástétom valami finom kandírozott kiegészítővel, és a közepén semlegesítő saláta. Viszont az utána érkező még két fogás sajnos megint teljesen középszerű volt: ravioli gombás szósszal benne tengeri cuccok összedarálva kb., utána átlag merluza hal tepsis krumplival, majd crema catalana (vaniliás puding szerű desszert) elég hülye állagú lötty formájában, de az íze jó volt, meg úszott a közepén narancslekvár, ami szintén finom volt. Az étel mellé kapott bor pedig nagyon finomnak és különlegesnek tűnt, de mára megfájdult a fejem tőle, ami szerintem nem lett volna szabad, ha jó bor lett volna. Ja és ami elég morbid, dehát le kell írnom, hogy senki nem volt rajtunk kívül az étteremben egész végig (este 10-ig).

Na hát ez volt a szombat esti kaland, ennyi pénzt többé biztos (vagyis remélem), hogy nem fogunk költeni étteremben, semmi értelme, sokkal jobb kaját lehet házilag főzni, vagy akár valami egyszerűbb étteremben fogyasztani, valahogy mindig bedőlünk 2-3 havonta egy-egy ilyen jónak tűnő helynek. A falu négy étterméből ismét kipróbáltuk az egyiket, ez azért fontos hiszen jönnek-mennek majd itt úgyis a vendégek nálunk, nem árt tapasztalatokat gyűjteni.

nem szerény bejárat

a ház macskája, ötből öt pontos (egy gombócra hasonlít)

A világ legjobb étterme: El Bulli

Mélységes tisztelettel és már előre is megilletődve fogtuk magunkat és - ha már itt van a közelben, miért ne - elmentünk és megnéztük A Világ Legjobb Éttermét (El Bulli). Tapasztalatok szerint érdemes ide csakis taxival menni, ha éppen az ember éppen azon ritka kiválasztottak közé tartozik, aki enni megy ide. Mindezt azért mert úgyis iszik majd alkoholt, meg amúgy is veszélyes az út (és ez igaz). Mi azonban nem tartoztunk ezek közé, kizárólag zarándokútról volt szó meg kíváncsiságról. Enni nem is tudtunk volna még akkor sem, ha történetesen van több száz vagy ezer euronk egy vacsorára, valamint évekre előre gondolkodunk és asztalt foglalunk, továbbá olyan szerencsések vagyunk, hogy ki is sorsolnak bennünket (nem vicc), hogy mehetünk. Mindezek tetejébe október 5-től máris zárva van az étterem, hiszen nyilván ilyenkor sok nyalánkság már szezonon kívülinek számít és hát mégsem járja, hogy mélyhűtött vagy tartósított ételeket szolgáljanak fel a Világ Legjobb Éttermében.

Életveszélyes szerpentinen vezet az út és az erdő közelében váratlanul felbukkan az éttermet jelző tábla, körülötte vastag növényzet, kaktuszok, fenyők. Néhány száz méterre pedig egy titokzatos öböl, amely így október elején vasárnap este kellemesen, szinte már kísértetiesen kihalt volt.