Először is: ez a bejegyzés azért néz ki furán, mert mobilról irom.
Minden (normális) ember életében eljön a nagy pillanat, amikor úgymond megérdemelt szabadságra vonul. Hát én ilyesmivel próbálkozom mostanában, bár a normális jelző nem biztos, hogy illik rám.
A helyszín Madrid, második nap, vagy ha az utazást is beleszámitjuk harmadik.
A tegnapi 31 fok után, ma reggel csípős hidegbe lépünk, nem hiszem el: 13 fok van.
Tegnap laza, kötelezettségmentes napot tartottam, csak mászkáltunk a Gran Via-n, ahol bőven akadnak benyomások, ilyen volt például a cukorkabolt: dolgok, amire soha nem volt, nincs és nem is lesz szükséged, de valahogy mégis akarod. Majd egyszer talán kifejtem bővebben, a lènyege addig is: több méretű üvegcsét megtölthetsz különböző kreatív lelki panaszok ellen kitalált cukorkával: hétfő utálat, szerelmi bánat, tél undor stb.
Megkezdtem egyúttal a ráhangolódást otthonosan a spanyol fogásokra is, tegnap letudtam nagy kedvencem a pulpo gallegot, majd este egy kis rákot is ettem, persze a gyomrom nem örült annyira ezeknek, nem megy az ilyesmi csak úgy.
Mai úticél a Mercado de San Miguel volt, majd a Placa Mayor és egy híres étterem, amit viszont (hát nem vagyok rá büszke) nem találtam meg, még nem lövöm le a poént, hátha megtalálom még.
Utána pedig következett a várva várt Skunkfunk Outlet látogatás! Én egyszer csak emiatt az üzlet miatt ki akartam jönni 2 napra Madridba. Ez most nagyon hasznos látogatás volt és komoly fogásokkal tértem haza.
Mivel az utolsó 2 napon vírustámadás következtében megzuhantam végül, elment a kedvem az evéstől. Ennél furcsább pechet el se tudtam volna képzelni. Konkrétan semmit nem tudtam enni, ez részben még most is tart, ami nem baj, na de Madridban, amikor még visszamentem a tett színhelyére (Mercado de San Miguel) és még egy polipot se tudtam legyűrni. Na jó egy túrós rétest bevásároltam mert Madridban túrós rétest enni épp eléggé bizarr, de meg se bírtam enni csak erőtlenül lefotózni.
Ezek még az utolsó fotópróbálkozásaim, a spanyolok válasza a válságra: lottószelvényért kígyózó sorok.
Végül hazarepültem szerda este, a gépünk 2 órát késett az időjárási körülmények végzetes összejátszása következtében. Másnap reggel kissé szédelegve vetettem bele magam a sorakozó feladatok közé, nem sok sikerrel. Pontosabban siker az van, elvégzett feladatok kevésbé, megsokszorozódott feladatok annál inkább.
A hétvége nem lesz kevésbé eseménydús: holnap Etyekre megyek Sonkamesterékhez, vasárnap pedig a Rosinante fogadóba karácsonyi piacozásra.
Ma meglehetősen borús volt az ég, ezzel egy cseppet sem emelve a madridiak általános hangulatán (tegnap: Barca - Real Madrid 5:0). Ehhez társul, hogy 2 fok van, de valójában -5-nek tűnik, tegnap hó esett, ma az eső. Én pedig a napom nagy részét szobafogságban töltöttem mindenféle vírustámadás következtében.
Délután aztán mégis kivergődtem egy jelképes városnézésre, megnéztem a Fundación Canal de Isabel II-ben stílszerűen ismét egy Dalí illusztrációk kiállítást és fotóztam néhányat a Plaza de Castilla-n, bemutatandó Madrid sötét, kafkai hangulatát, én még ilyesmire is képes vagyok. Jegyzetek: Miért ordít fennhangon a buszon? Elindultunk nagyon lassan a hosszú úton, de nem baj mert van idő kiélvezni a várost, ahogy a szebb időket is látott spanyol fővárosi lakosság nyakát a gallérjába húzva igyekszik úticélja felé. És a buszon senki nem engedi, hogy homokba dugd a fejed, bemondják minden megálló után a pontos időt. Olyan megnyugtatóan rendezett itt minden: az emberek, az épületek, mindenki diszkrét, és békén hagynak. A hajléktalanok is olyan városi nyugodt népség, nem a szaharából éppen kipislogó, elveszett, kétségbeesett emberek. Ez valakinek vagy nagyon bejön, vagy nagyon nem. Nekem igen, itt lehet alkotni. Voltam a kedvenc helyemen enni, nem kockáztatok, kaptam egy kis csésze ajándék meleg levest is. Persze aztán bekényszerültem a hülye Starbucksba csakis internetezni, de nem sok köszönet volt enne, 7 EUR, szar kávé, kiugró szív. Még mindig pofázik és bárcsak ne érteném, de én már félig idetartozom akár értek mindent, akár nem.
Eljött az idő, amikor teljesen önállóan és aktívan vetettem bele magam Madrid felfedezésébe. Másodszorra is betértem az ennél fogva törzshelynek számító 22-es bárba, ahol öntudatosan kávét és croissant rendeltem, kérdésükre meghatároztam, hogy csészébe vagy pohárba kérem, hideg vagy meleg tejjel, valamint a croissant nem kértem vaslapon tovább gyalázni.
Ezután szemrebbenés nélkül felszálltam a buszra, mentem 100 megállót a belváros felé, ott leszálltam, majd a -1 fok miatt kerestem magamnak valami azonnali megoldást. És, ha már arra jártam betértem ismét a Telefonica székházba, még egyszer csúnyán kihasználni őket, lehívtam szemtelenül és vandál módon az e-mailjeimet, lecsekkoltam a facebook eseményeket, majd mintha mi sem történt volna távoztam.
Mivel mégsem telhet úgy egy madridi városnézés, hogy Európában mindenhol létező boltokból járkálok ki-be és internet és étkezési lehetőségeket nézegetek, ezért visszatértem a múltkor már jónak ítélt la Caixa Fórumba, ahol két kiállítást néztem meg: Federico Fellini. El circo de las ilusiones, ami beszippantott és a végén, mint egy álomból úgy ébredtem. A másik pedig a már jól ismert, de ezredik oldaláról ismét megfigyelhető újabb Dalí adalék a "Dalí, Lorca y la Residencia de Estudiantes" kiállításon.
A Caixa Fórum egyébként egy viszonylag új kulturális központ Madrid történelmi negyedében, közel a Prado, Reina Sofia és a Thyssen-Bornemisza múzeumokhoz. Herzog & de Meuron svájci építészek tervezték, akik ezzel a Pritzker építészeti díját kiérdemelték.
Az épület egy kiemelkedő példája az ipari épületek megújításának. A hét emeletes tégla és vas épület jelenleg kiállításoknak, film bemutatóknak, koncerteknek és konferenciáknak ad otthont. Maga az intézmény 2008-ban nyitotta meg kapuit azóta helyet biztosít neves művészek kiállításának.
A Caixa Fórumról még azt érdemes tudni, hogy Spanyolország egyik legnagyobb bankja a La Caixa alapítványa hozta létre. Ha belegondolok egészen jó érzés egy olyan bankban tudni a pénzem, ahol olyan kiállításokat szerveznek, hogy bármelyik európai főváros legnagyobb múzeumaiban is megállnák a helyüket.
Ma kissé megfáradva ébredtem, olyan későn, hogy magam is meglepődtem, hiszen mostanában úgy több, mint egy éve a harmónia valahogy életidegen fogalommá vált az én életemben, amelynek egyenes következménye a gondtalan és sokáig tartó alvás hiánya.
Lehet, hogy a magaslati levegő teszi (mint megtudtam Madrid Európa legmagasabban elterülő fővárosa), de itt olyan gyűrött, nyúzott az ember feje (mármint az enyém) folyamatosan, nem is beszélve a repüléskaland óta tartó szemkifolyásos állapotról, nekem most már nem bírja a szemem vagy a nyomást, vagy a száraz levegőt, de 100-ból 99 rólam készült fotót törölni vagyok kénytelen vállalhatatlanság miatt, na nem mintha ez lenne a lényeg az ember életében (a harmónia után közvetlenül).
Ma olyan helyeken jártam, hogy: madridi rastro és a már megszokott olcsó és pocsék áruk vására, továbbá az amúgy eddig (neve miatt) gyanakodva megfigyelt museo del jamón (sonka múzeum). Az értelmét nem kell keresni, egyszerűen csak nagyon sok sonka lóg a falakon és lehet enni, döbbenetesen olcsón. Nem tudom mi történt itt Madridban, de az árak egyértelműen lementek, gondolom ennek köszönhető, hogy minden kávézó és étterem folyamatosan tele van a "válság" ellenére. Két kávéért egy óriási szendvicsért és egy croissantért 5,50 EUR-t fizettem ma reggel és folytathatnám. Egy kiló avokádó 1 EUR...
Úgyhogy végtelen sok bárba láttam értelmét bemenni, mivel itt én szakmai gasztro megfigyelést is tartok, még ha elsősorban önjelölt módon is, de egyébként van hivatalos, titkos küldetésem.
Végül a Telefonica (ottani Tmobil/Tcom) épületébe bepotyautaskodva álmélkodtunk a trendi - de csak követő, nem úttörő - designon, ahol az egy főre jutó biztonsági őrök száma öt, és folyamatosan álmosollyal kérdezik, hogy segíthetnek-e, de a foguk vicsorra áll és a szemükben sokkal inkább a "mit akarsz, menj már el" kifejezés látható. Fotózni meg tilos, mert biztos attól félnek, hogy lenyúlod a koncepciót és Te válsz Spanyolország legnagyobb internet és mobilszolgáltatójává, ha éppen nem néznek oda.
Innen egyszer úgy távoztam, hogy úgyis jövök még és ennek biztos tudatában, kötöttségek nélkül szemléltem a várost. És tényleg: most megint Madridban vagyok és spanyol levegőt szívok. El kell fogadnom a tényt, hogy ez az ország részemmé vált: három év az életemből.
Megérkezem és hevesebben kezd dobogni a szívem, és az életem ismét majdnem teljessé válik, úgy érzem magam, mint amikor annak idején itt (mármint akkor ugye Barcelonában) állomásozva időnként hazatértem.
Első napomon tehát kedves vendéglátómmal célba vettünk egy autentikus kávézót és belevetettem magam az aktuális mániámhoz passzoló látnivalók feltérképezésébe: rövid időn belül szinte eufórikus hangulatban virgonckodtam a város leghíresebb piacán.
Konkrétan ez a Mercado de San Miguel, Madrid leghíresebb és legmenőbb piaca, 1916-ban alapították. Egyelőre beszéljenek a képek, kimerítő háttértörténet később következik.
két meglepetés: Huszár torta és Eszterházy tortaosztrigaszezon
Eljött a történelmi pillanat, amikor végre feltárult előttem az igazi spanyol vidék, és nem az elszakadni kívánó és sohaidenemtartozottságot hirdető területek furcsa elveinek vagyok alárendelve még ha mindez érthetőnek és egyes nemzetek szempontjából előremutatónak is tűnik.
Nemcsak a repülőgéppel való utazás hátralévő éveim megtizedelő hatása miatt választottam azt, hogy busszal megyek Madridba, hanem azért is, hogy minél többet lássak az átalakulásból, a tájból és a valós utazás élményét átéljem (ezt a mondatot feltalálták már?). Nem akartam megint ilyen torz fél óra alatt 500 km ugrásokat megejteni aztán csak kapkodom a fejem egyik pillanatban még Barcelona másik pillanatban már Madrid, nem, mindent a maga idejében.
Így aztán szeptember 22-én délután útra keltünk és csekély 7 és fél óra alatt már Madridban is voltunk, közben pedig szemlélhettem a katalán barátságos, szőlőtőkesorokkal tarkított táj átalakulását a zaragozai zord, a kanyonos, csapadékot nem sokat látott félsivatagos, fekete osborne bika táblákkal tarkított vidékké.
(forrás: osborne.es)
Másnap nem túl sok alvás után – és ez így ment végig – nekivágtunk Madrid utcáinak, kezdtük a metróval, ami profin, gyorsan és nem tömötten jár, azt nem állítom, hogy el tudnék rajta igazodni, de ez nem is az én dolgom.
Először a királyi palota felé mentünk, ami állítólag szerdán ingyenes, nem mintha erre hajtanék, sőt kifejezetten rossz ötletnek bizonyult, mivel kígyózó sor állt előtte, gondolom sokaknak meg ez a fő szempont (amit persze megértek, nem is azért mondom).
Úgyhogy egy lendületes kanyarral továbbmentünk csak úgy felelősség nélkül, bele is futottunk a Plaza Mayorba (fő tér), láttuk a menő kis utcákat, boltokat, főtereket és még az első nap besűrítettük az első kötelező múzeumot, a Reina Sofía-t, ami nagyon jó volt, itt látható ugyebár Picasso híres festménye a Guernica is.
Plaza Mayor
Reina Sofía múzeum
Ami a további napokat illeti, legyűrtük a kötelező látnivalókat, turistavásárolgattunk néhány felesleges dolgot, az étkezést 10 %-ban elrontottuk a többi 90 %-ban viszont okosan csináltuk, az első nap volt a legnehezebb: betértünk egy semmilyen bárba, ahol bordó mellényes, fekete csokornyakkendős pörgős, undok bácsik voltak a felszolgálók – na ezektől kell óvakodni. Kioktatnak, megmondják hová ülj, gépiesen megterítik az asztalodat azelőtt, hogy megmondanád mit kérsz ezzel is lelki terrorban tartva, hogy menüt kérjél mínimum. Mi csak szendvicset kértünk, ami ugye egyáltalán nem jelent kevés, igénytelen vagy egyszerűen rossz kaját, sőt. Ennek ellenére életem legigénytelenebb jamón serrano-s szendvicsét kaptam, kénytelen voltam megemlíteni, hogy legyenek szívesek a belehajított néhány szelet sonkán kívül még valami más a fullasztást csökkentő cuccot is beletenni, úgyhogy belevágtak paradicsomkarikát meg valami nagyon messziről belelódítottak olajat is. Késő este pedig megelégelvén (első nap) a helyek kiszámíthatatlanságát jól bevált gyorsétteremláncban vacsoráztunk, na itt döntöttem el, hogy soha többé, de legalábbis jó darabig nem fogok ilyen helyen SEM enni. A további napokon viszont nagyon jó helyeket fogtunk ki és meg is oldódott a probléma. Legjobb hely a Jesus utca sarkán álló bár volt, ahová vissza is tértünk, itt nagyszerű canape-kat lehetett fogyasztani, korrekt áron.
A Prado-ba a harmadik napunkon látogattunk el – már kicsit kezdtünk kimerülni – de ez nem akadályozott meg abban, hogy ne nézzük végig szinte teljesen a Prado kínálatát, még ha nagy is, sokkal inkább befogadhatóbb egy nap alatt, mint a Louvre vagy a British Museum.
A további napokon már csak vonszolódtunk, de azért élveztem a nagyvárosi hangulatot, sőt találtunk egy morbid gyorsétteremláncot is Vips a neve.
Ennyi elég is lesz a madridi kalandról, mindenféle kultúrtörténeti bemutatókkal nem szolgálok, van egy elég jó weboldal, amiből én is tájékozódtam. Sok fotó ide kattintva megtekinthető.
Barcelonába mentem 2006. november elején, leírom a benyomásokat mert kényszeres és extrovertált vagyok... 2009 október végén pedig visszatértem és úgy tűnik nem bírom abbahagyni.
