Bread and Butter 2008 summer

Végre elérkezett ismét a Bread and Butter nyári divatshowjának ideje ezúttal New Order koncepcióban. Úgyhogy mi is ott lógtunk, -10 fokos vonatról 40 fokos melegbe, aztán +5 fokos pavilonokban aztán 30 fok árnyékban hazafelé és megint -10 fokos vonaton. Úgyhogy viszonylag kimerítő volt, de van a zsákmány, sok táska meg kütyü, amelyeket összegyűjtöttünk.

napfordulós események

Elindult visszafelé a nap, mostantól megint lehet centikben visszaszámolni a napsugarak nekünk meghagyott részét. Túléltem életem első Sonar fesztiválját, Lives meg DJ's és ilyenek, persze sziget fesztiválon edződött magyaroknak ezt nem nehéz, mondjuk itt komoly nehezítés volt a reggel 6-kor a bejáratnál nagyüzemben sistergő szalonnák, kolbászok és hurkák szaga + látványa, arra azért nem számítottam. Összességében ez is olyan mindenfélét fogyasztunk, majd próbáljuk jól érezni magunkat közepes zenére, kifekszünk a sarokba vagy hazakóválygunk szintű buli volt, valamint tömegnyomor. Egy műsort se lát az ember, mert mindig keres valami még jobbat. Az idei San Joant (Szent Iván éjszakája) pedig nem kellett túlélnem, mert kihúztam belőle magam, elég volt tavaly, kisvárosunkban jóval kevesebben vették komolyan az éjszaka végigpedárdázása küldetést és ágyúdörgésszerű robbanásokat is csak elvétve hallottunk az éjszaka folyamán. Viszont nekünk tegnap volt péntek 13, határozottan, egybefüggő balszerencsés események láncolata, utolsó vonatra szálltunk, ami viszont - mint menet közben kiderült - nem állt meg Centellesben, visszafelé pedig már nem járt semmi, taxival kellett hazajönnünk 3 várossal odébből, a taxis viszont már bejárta Magyarországot autóval úgyhogy volt mit megbeszélni.

Másik nagy hír, hogy már négy napja dögmeleg van, kúszik fel a szobában is 27 fölé a hőmérő, továbbá a napon már nem is nagyon lehet kibírni olyan meleg van.

Nem is tudtam, hogy az itteni árnyékos kis négyzetes terünk ilyenkor asztalok alá szorul, mindegyik kávézó kipakolta ugyanis a maga 20-40 asztalát rá, alatta pedig gyűlnek a cigarettacsikkek.

Szóval magához tért minden én mondjuk még kérek fél napot.

tíz nap Marokkóban

A katalán monszuntól elmenekültünk 10 nap biztos meleg és esőmentes helyre, tulajdonképpen ez az egy pozitív élmény maradt végül Marokkóban. Szakadó esőben szállt fel a repülőgép éjszaka fél 1-kor, volt bennem egy kis öröm, hogy végre el innen a hideg és esős spanyol nyárból, meg ugye félelem is a marokkói légitársaság nyikorgó berendezése láttán. A repülést túléltük szerencsére, hajnalban meg is érkeztünk, a következő nap pedig ráment az éjszakai utazás kiheverésére.

A szállodában egy idő után sportot űztünk a sok helyi és sajátos értelmezésben vett szolgáltatás számbavételéből, úgyhogy ezeket nem is írom itt le inkább, mivel azt már megtettem népszerű magyar utazási fórumon.
Az úgynevezett belvárosba csak néhány nap után merészkedtünk be, elsőre rossz irányban kezdtük, és 20 perces 50 fokban való menetelés után zombie arcok között feladtuk és visszasomfordáltunk. Másnap a kiváncsiságtól vezérelve mégis bementünk megnéztük a híres Jardin Majorelle-t, ahol sokféle növény található, valamint bementünk a szintén híres-neves Fő Térre, itt bazársorok voltak és emberek akik mindenfélét árulnak. Izgalmas és érdekes is volt, amennyiben az ember túl tudta tenni magát a fojtogató bűzön és a rothadó áruk látványán, de nem akarom egyoldalúan bemutatni a helyzetet, néhány méteren jöttek mindig a fűszerárusok, ott elmenni csodálatos volt, finom mindenféle illat helyettesítette a romlott csirkehús szagot. Ezután még párszor bementünk és megnéztük ugyanezeket, általában hasonló élményekkel távoztunk. Itt meghalni is könnyen lehet amúgy, mert az autók gyakran elütik az ember ha nem vigyáz.

A szállodai tartózkodás érdekessége a folyamatos lámpa és üvegtárgyak fotózásában kimerült, a kissé erőltetetten összeeszkábált és erőnek erejével fenntartott kert virágfotóit félreraktam.
Legfőbb pozitívum, hogy meleg volt és napsütés is, valamint érdekes volt tanulmányozni a franciák, olaszok és angolok napozási szokásait: a franciák párhuzamosan egymás mellé elhelyezik a napágyakat merőlegesen a medencére, az olaszok sugárirányban napállásnak megfelelően, de a nap állásához viszonyítva és asszerint folyamatosan forgatva, az angolok végig ugyanúgy és pont keresztbe a franciákéhoz képest, ők ráadásul egyáltalán nem tudnak napozni, mert folyamatosan szenvednek és mozgolódnak közben, 40-es faktorszámú krémmel kenegetik magukat egyenetlenül, amelynek következtében a kihagyott részeken pirosra sülnek a többi részen viszont tejfehérek maradnak. A kelet-európaiak pedig az árnyékból figyelik mindezt és igyekeznek nem leégni. A franciák egyébként képesek akár 8 órán át is feküdni a napon mozdulatlanul.

Hát ennyit tanulságként, következhetnek a képek.

esőrekord

Nincs szárazság, nincs vízhiány, sok eső van és sok vihar és 15 fok - még mindig.

Aiguafreda

Véletlenül ez a szombat is borúsra és esősre sikerült, ennek ellenére felkerekedtünk és átmentünk gyalog a szomszéd kisvárosba, hogy megnézzük milyen módon hatott a természetre a szokatlan mennyiségű eső, valamint úgy általában, hogy néz ki a legközelebbi település, ami nem mi vagyunk még.

Errefelé nem mennek simán az olyan tervek, hogy kirándulni szeretnék, mert egyrészt ki kell nyomozni melyik út vezet majd a cél felé, ez az út hol van, melyik ház vagy víztárazó mögött, és akkor még ott van az a szempont, hogy gyorsabban tudunk-e majd futni, mint az út mentén bennünket ugató/kergető kutyák.

Mindezeken túl valóban felhőtlen percek várnak ránk az erdőben, már amikor éppen nem jön arrafelé egy autó. Utána megint kezdődnek a baljós pillanatok, ugyanis a szomszédos település erdőből kivezető első utcáján maximum tankkal vagy terepjáróval lehet végigmenni, még emberi lábakkal is óvatosan kell mozogni a méteres kátyúk között, valamint fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk, mert nem az általunk feltételezett szomszédos település neve van kiírva, az ugató kutyák száma pedig megtízszereződik, majd egymást felhergelve meghatványozódik. Mivel én sajnos egy kicsit túlzott félelemmel és előítélettel viszonyulok a kutyákhoz, lélegzetvisszafojtva és nyugalmat magamra erőltetve igyekeztünk valami kiút felé, aztán végre találtunk egy ösvényt, ami a síneken keresztül vezet le egészen az autópálya szélééig, itt azonban semmi további út nem volt. Így tehát vissza kellett menni, azonban, mint kiderült semmiféle kivezető utca nem volt semerre, csak az ott lakók vájtak maguknak egy ösvényt a sínek felé, azon közlekednek. Maradt a sínek mentén való továbbmenetel, ahol egy kicsit fokozódott az izgalom és csökkent a kirándulás élvezeti értéke, főleg, hogy közben egy méterre az embertől száguldanak el a vonatok.

Ezután szinte már csapdában éreztük magunkat, amikor végül egy építkezésen keresztülvágva behatoltunk a faluba, amiről azt gondoltuk, hogy Sant Martí de Centelles, azaz a vonattal 5 percre lévő falu (kisváros), de menet közben kiderült, hogy ez egyáltalán nem az, hanem Aiguafreda (ezt a nevet le kellett fotóznom, hogy meg tudjam jegyezni). Tulajdonképpen több szót nem nagyon érdemes vesztegetni a helyre, hacsak azt nem, hogy megint találtunk egy tiltólistás éttermet, most már viszont kiderült a titok, ami drága az szar, ami olcsó az jó. Néhány fotó a teljesség kedvéért.



A változatosság kedvéért itt is jelentős a street art, vagy inkább nature art, mert itt a természetbe épülő betonfalakra alkotott rajzok adnak új jelleget a tájnak.

the winner is:

összhangban a környezettel,
szőlő ültetvények szomszédságában

ez pedig még Centellesben, nyugodtabb terepen