Tűzoltó utca

Igazán nem akarom eltúlozni a tegnapi élményeimet, mellesleg a felháborodásom teljesen indokolatlan, de mégis mivel ember vagyok (azt hiszem) azért rosszul érintett, hogy a BKV igazságos terror csapdájába kerültem és ugyan áldozatnak nem nevezném magam, tekintve, hogy valóban szakaszjeggel próbáltam egy átszállást megúszni, a magyarázkodásom senkit nem érdekelt és csak egyre szánalmasabb spirálba sodort, miközben egy alacsony férfinak kinéző, de nő, továbbá egy kőművesnek kinéző férfi biztonsági őr szorongatott a tekintetével, minden - az ellenőr tanfolyamon elsajátított pszichológiai eszközt és türelmüket latba vetve, ebből egyébként nem sok volt nekik, de ami volt azt is a végsőkig kihasználtam sajnos. Később jöttem csak rá, mikor megpróbáltam önmagam elemezni, hogy miért nem tudtam egyszerűen beismerni a szánalmas lebukás tényét, de nem ment, azt gondoltam mindenhol győzhetek, hát nem. Végülis majdnem 7 évet eltöltöttem úgy, hogy nem büntetett meg a BKV, most eljött az idő, vergődhetek el az Akácfa utcába befizetni a jogos büntetést, sőt még bérletet is vettem. Az élet nem csak színes macaronokból áll, még ha az ember próbálja is úgy felfogni, mint például a sokk utáni közvetlen élményeim során, amikoris a zord, szürke épületet mégiscsak körüljárja a macaronfelhő és színes graffitikkel tarkítva teszi élhetővé, sőt művészivé a teret:

urban design, Erzsébetváros

Hát ez ilyen, hogy lassan székhelyet váltok és közben pedig kiderül, hogy igazi menő közegbe lépek vissza, méghozzá nem is egyet, hanem tizet vagy százat, Erzsébetváros mélységei, szülőhelyem, VII. kerület és olyan designbolt és kávézó (Printa) a közvetlen közelben, amilyet még Barcelonában is csak lestem volna. Hát ez van, közeg kérdése. Megtaláltam az új/másik törzshelyet, viszont most már végképp eldőlt, hogy maradok lakni Újlipótvárosban mert ezek szombat-vasárnap zárva vannak. Na jó ez nem komoly, hogy ezek lennének az érveim.

a város legfinomabb répatortája

barista versenyeket nyernek

retro wurlitzer

és galéria

és így áll az én helyem:

Manlleu és Torelló

Újabb kisvárost fedeztünk fel a Pireneusok felé vezető rögös, hegyes-völgyes úton. Egy nagy erejű folyó partján fekszik Manlleu, egészen közel Vic-hez, egykor elég erős iparral rendelkezhetett. Ma már inkább kihalt ipari csarnokok sorakoznak, a híres kábelgyár (valószínüleg híres) viszont tartja magát nem is rosszul. Az állomásról indulva meglepően nyugodt, rendezett faluban találtuk magunkat, egy főutca/rambla vezetett a faluba, mindkét oldalán házak sorakoztak, azokon túl pedig egyből a természet, szántóföld vagy napraforgómező formájában, esetleg egy-két további ipari létesítmény. Érdekes elrendezés, nem láttam még egyik faluban sem ilyen furcsán összeépített tereket és ilyen németesen rendezett, vadonatúj utakat sem, a rengeteg közlekedési tábláról és fekvőrendőrről nem is beszélve. A közlekedésbiztonságra valószínüleg komolyan adnak. A belvárosba érve, óriási, Ripollt megszégyenítő főtéren találtuk magunkat, az egyik sarkában gyorsan meg is ittunk egy kávét, egyébként ez az egy hely volt nyitva vasárnap lévén. Valami német söröző lehetett, mert tele volt német söröskorsókkal. Ezután megnéztük a templomot, ami tökéletesen el volt látva mindenféle rámpával és lifttel, szóval megközelíthető mindenki által. Végül kerestünk egy bárt, ahol gyorsan bedobhatunk némi ételt, találtunk is, csodálatosan finom menüt ettünk, megdöbbentően drágán, de ez már csak ilyen, még mindig jobb változat, mint amikor megdöbbentően rosszat eszünk, szintén megdöbbentően drágán.

kábelgyár kilátással

főtér

kertitörpe helyett

csokierőmű, na jó sár

ipari műemlék

falmászó szakkör

A várost volt időnk még egyszer átfutni nagyjából, mert kerekedett egy óránk a pont lekésett vonat indulásáig. Nem mentünk haza, hanem továbbálltunk a következő városba Torellóba.
Kb. 10 perc távolságra van a két hely egymástól, Torelló mégis teljesen más jellegű hely, de ezt már megszokhattuk. Van egy jó templomja meg egy nagyon régi szintén elég jó főtere, amúgy nagyon hegyes-völgyes, van szörnyű folyója, aminek két oldalán betonfal, azon a betonfalat számonkérő és elítélő graffiti valamint jó nagy szélességben házak húzódnak, ezek az ilyen csatorna-folyó területek nem a legszebb részek. Volt viszont klassz bár, itt már csak vizet ittunk, illetve félig meghallgathattuk Tracy Chapman 15 évvel ezelőtti lemezének felét. A hely tele van tuningautókkal, meg motoros vagányokkal, viszont van óriási, szép eldugott kert is. Találtunk egész jó street art-ot is.

TORELLÓ

főtér

street art és városképfolyó betonfal között

Aiguafreda

Véletlenül ez a szombat is borúsra és esősre sikerült, ennek ellenére felkerekedtünk és átmentünk gyalog a szomszéd kisvárosba, hogy megnézzük milyen módon hatott a természetre a szokatlan mennyiségű eső, valamint úgy általában, hogy néz ki a legközelebbi település, ami nem mi vagyunk még.

Errefelé nem mennek simán az olyan tervek, hogy kirándulni szeretnék, mert egyrészt ki kell nyomozni melyik út vezet majd a cél felé, ez az út hol van, melyik ház vagy víztárazó mögött, és akkor még ott van az a szempont, hogy gyorsabban tudunk-e majd futni, mint az út mentén bennünket ugató/kergető kutyák.

Mindezeken túl valóban felhőtlen percek várnak ránk az erdőben, már amikor éppen nem jön arrafelé egy autó. Utána megint kezdődnek a baljós pillanatok, ugyanis a szomszédos település erdőből kivezető első utcáján maximum tankkal vagy terepjáróval lehet végigmenni, még emberi lábakkal is óvatosan kell mozogni a méteres kátyúk között, valamint fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk, mert nem az általunk feltételezett szomszédos település neve van kiírva, az ugató kutyák száma pedig megtízszereződik, majd egymást felhergelve meghatványozódik. Mivel én sajnos egy kicsit túlzott félelemmel és előítélettel viszonyulok a kutyákhoz, lélegzetvisszafojtva és nyugalmat magamra erőltetve igyekeztünk valami kiút felé, aztán végre találtunk egy ösvényt, ami a síneken keresztül vezet le egészen az autópálya szélééig, itt azonban semmi további út nem volt. Így tehát vissza kellett menni, azonban, mint kiderült semmiféle kivezető utca nem volt semerre, csak az ott lakók vájtak maguknak egy ösvényt a sínek felé, azon közlekednek. Maradt a sínek mentén való továbbmenetel, ahol egy kicsit fokozódott az izgalom és csökkent a kirándulás élvezeti értéke, főleg, hogy közben egy méterre az embertől száguldanak el a vonatok.

Ezután szinte már csapdában éreztük magunkat, amikor végül egy építkezésen keresztülvágva behatoltunk a faluba, amiről azt gondoltuk, hogy Sant Martí de Centelles, azaz a vonattal 5 percre lévő falu (kisváros), de menet közben kiderült, hogy ez egyáltalán nem az, hanem Aiguafreda (ezt a nevet le kellett fotóznom, hogy meg tudjam jegyezni). Tulajdonképpen több szót nem nagyon érdemes vesztegetni a helyre, hacsak azt nem, hogy megint találtunk egy tiltólistás éttermet, most már viszont kiderült a titok, ami drága az szar, ami olcsó az jó. Néhány fotó a teljesség kedvéért.



A változatosság kedvéért itt is jelentős a street art, vagy inkább nature art, mert itt a természetbe épülő betonfalakra alkotott rajzok adnak új jelleget a tájnak.

the winner is:

összhangban a környezettel,
szőlő ültetvények szomszédságában

ez pedig még Centellesben, nyugodtabb terepen

Granollers és Sant Celoni

Granollers rettentő iparvárosnak tűnik első látásra, még ha nem is rettentő, de művelődési házak, pizzarendelésre buzdító plakátok, köztéri szobrok, kiszáradt folyómeder oldalában sok graffiti és egy igen meghatározó hangulatú gázgyár fogadja az idecsöppent látogatót. Két vasútállomás is van, 1 km-re egymástól, bár ez is két település összenövéséből adódik. A szinte már nyomasztó, betonélethez idomult macskákkal teli állomáskörnyék után meglepően zsongó belváros fogad, világmárka divatboltokkal, olyan sonkabolttal, amit még Barcelonában se nagyon láttam, valamint temérdek kávézóval.
Az állomáson egy-két kattant ember kergeti egymást, de aztán gyorsan továbbállunk a 25 percre lévő Sant Celoniba. A városkába érkezve már nem nagyon tudtuk magunknak megmagyarázni az eredeti indokot, hogy miért is jöttünk ide, de ha már itt voltunk, körünéztünk. Hogy is megy ez? Felmegyünk például a legmagasabb pontra, ami lentről látszik, egyrészt, hogy megnézzük mi az, másrészt, hogy fentről meg rálássunk a helyre. Ez mind megtörtént, legfelül luxusvillák és egy vízgyűjtő tetején beépült kézilabda pálya fogad, valamint a Can Solei híres lehetne például a "fennsíkokról, ahol semmi nincs", mert kb. 3 ilyet is találtunk. Legfelül még egy régi kápolnát is, ránéztünk a városra, majd bátran ismét elfogyasztottunk egy menüt, ezúttal szerencsénk volt: nem kellett semmit vagy megenni és utána 3 napon át rosszul lenni tőle, vagy nem megenni és 3 napon át mérgelődni, hogy merészeltek elénk rakni ilyen kaját. Végre rájöttem a tutti receptre: sonka sárgadinnyével, ezt nem tudják elrontani és finom is.
Granollersben (visszafelé) pedig éppen fiesta-ba csöppentünk (mikor nem abba csöppenünk?), valamint megint lenyűgöződhettünk a kisvárosi street art újabb kiváló darabjaitól.

iparváros

csodálatos sonkabolt mindenféle árfekvésben

a háttérben 590 €-ért is van

street art a folyóparton a város közepén találtuk ezt

ez már a vasútállomáson

Sant Celoni felülnézetből

Sant Celoni kápolna kiegészítés

Sant Celoni úttestművészet

Sant Celoni templom

Sant Celoni táblák

Nyam-nyam étterem, jó volt...

temlpom Granollersben

járókelők Granollersben

minőségi Street Art