a házhoz jött New York

Vége lett a hétnek, péntek 13, hazajövök és összepakolok néhány szükséges holmit, 2 éjszakára valót. Különleges dologra készülök, majdnem olyan érzés, mint amikor azon a híres december 24-i délutánon a teljes sötétségben utaztam Stockholm repülőteréről a városba, bele a semmibe, egyedül, úgy, hogy nem tudtam mi vár rám. Ellentmond minden konvenciónak, hogy a belvárosi otthonomból átköltözöm egy másik belvárosi helyszínre pár napra. 15 perc múlva tehát megérkezem a Bródy Házba, azaz Brody House-ba, belépek az ajtón és minden megváltozik. A levegő, a szívverésem, az energiavonalak, a hullámhosszok és sorolhatnám. A helyszín atmoszférája kiragad a hétköznapokból, különleges érzésem van, ahogy megyek fölfelé 2 emeletet a tágas lépcsőházban.

Minden letisztult és klasszikus vonalú, pont olyan stílus, amit csak úgy tudok megfogalmazni: nekem találták ki. Én vagyok.

Egy olyan egységes egész, amit egyszerűen az utolsó miliméterig úgy raktak össze, hogy én mindegyik elemében magamra ismerek. A kedvenc tárgyaim, könyveim, bútoraim, színek és formák, anyagok és textúrák egyetlen egységbe kovácsolva.

Megkapom a szobámat, majdnem meg is hatódom, ahogy megnézegetem a különös gondossággal kialakított kis helyet, a wc-n fekete-fehér kockás wc-tető. Minden részlet ki van találva.

A zuhanyfülke hatalmas, akár egy egy menő wellness szállodában. Végre egy hely, ahol nem fehér, hanem gyönyörű szürke a törülköző, és azonnal szárazra töröl, kiváló anyag. Az ágyterítő nem az a műanyag, amivel szállodákban gyakran találkozunk, hanem puha, bársonyos, piros anyag. És nem azért mert annyira drága, hanem mert ki van választva ésszel és gondossággal, belegondolva, hogy mi az, amire az ember szívesen letelepszik. A falon kopottra csiszolt ajtók, mint designelemek, zseniális, lélegzetvisszafojtva nézegetem. Minden nagyon jól néz ki. A függöny, az ágynemű, az éjjeliszekrény, a kis ládák, amiben üdítőt találok, stb.

Este még beékelődik két program, egyrészt a Rosenstein étterembe megyek, ugyanis a Gourmet Fesztiválon készítettem egy képet a flódni macaronjukról, amivel harmadik lettem a fotópályázatukon és cserében meghívtak egy vacsorára. Nagyon finomat vacsorázunk, hihetetlen, de végre normális melegételhez jutok, a héten először. Utána még a Toldi moziban megy valami zenés műsor, azt még megnézem, majd szépen "haza"megyek a szobámba. Nagyon jó érzés, még élvezem a közeget egy kicsit aztán elalszom a kellemes tapintású ágyneműben.

Reggel fél10-kor kimegyek reggelizni, nem is vártam mást, gyönyörű stílusban egy nagy középső kerek asztalon sorakoznak a croissant-ok, friss kifli, vaj, lekvár, kávé, tea, gyümölcs, müzli.

Pont ennyi kell maximum és semmi más. Nincs szükségem álcateringre, nem kellenek műszalámik, sonkák. Töltök a kávéból és leülök egy asztalhoz, elengedem magam élvezem ismét a speciális légkört. A szomszédos nagy asztalnál még ketten reggeliznek, kedvesen üdvözöljük egymást, nem telik el sok idő beszélgetni kezdünk.

Megkérdezik honnan jöttem, megpróbálom elmondani, hogy magyarként mit keresek itt, aztán inkább őket hallgatom. Az egyikük Washington D.C.-ből jött, a másikuk New York Cityből. Unokaöccs és unokabátty. Annyira jól elbeszélgetünk, hogy végül abban maradunk, délután majd egy kicsit kalauzolom őket a városban.

Sok helyen járunk, főként a Kazinczy utca környékén, Dob utca, Wesselényi utca, Andrássy út, stb. Próbálom velük megérteni a várost, a magyarok életét, nem megy könnyen. De miért nem mosolyognak az emberek? Mi ez a szomorúság, ami belőlünk árad? Miért nincs itt intenzívebb élet? Ilyen építészet, ilyen stílus nem jön a semmiből, ez egy nagyon mély kultúra. Miért nem érezzük át jobban? Miért nem értékeljük magunkat? Egy idő után nem tudok mit válaszolni. Tényleg, miért nem vagyunk boldogabbak? Miért nem vagyunk elégedettek soha? Nem tudom.

Tény, hogy nem nevetgélünk egyfolytában. Már aki. Én például sokszor nevetgélek egyfolytában.

Elviszem őket mindenfelé, néhol elhangzik a this is f.cking beautiful, awsome kifejezés, lenyűgözőnek találják az Anker'tet például, persze gondoltam.

Végül az Akvárium klubnál beszélgetünk még hosszan, a New Yorki egyébként egy fotós, amúgy három szupermenő fényképezőgéppel közlekednek mindenhová. Rólam is rengeteg fotó készült. Még soha nem fotóztak ennyit, és nagyon rég figyeltek rám ennyi ideig és ilyen intenzíven.

Nemcsak én adtam sokat nekik, de ők is nekem, nagyon sokat. Aztán este még csatlakozott hozzánk + 2 New Yorki, az egyikük egy színésznő, elképesztő gesztusrendszerrel, figyelem minden mozzanatát, ilyet élőben én még nem láttam. Igazi bennfentes New Yorki beszélgetésben találom magam, egészen hajnali 4-ig. Egy része még mindig arról szól, hogy mi a bajuk a magyaroknak, amikor tök jó nekik, hát milyen szép már ez a hely.

Az élmény kimosta a tudatomat, és ma úgy ébredtem, mintha egy kicsit New Yorkban lettem volna, feltöltődtem, átstruktúrálódtam. Ha már én nem tudtam menni mostanában, ő jött ide hozzám. Úgyhogy tartozom neki egy viszonzással.