a tökföldön

Két borfesztivál nap között, vasárnap elmentünk Hollókőre is kirándulni, ami számomra meglepő módon - ugyan nem konvencionális útvonalat követve - viszonylag messze esik a fővárostól, kb. 2 órányi autóút volt. A táj nagyon jó, tényleg úgy éreztem felér a provence-i mezőkkel, különösen, amikor az akár szomorúnak is tűnő fekete napraforgóföldeket láttuk, én azonban egy punk vagyok, tehát ez nekem egyértelműen bejött, szerintem szép látvány volt. Nem kevésbé volt lenyűgöző a hatalmas tökmező, amire bukkantunk, ameddig a szem ellátott tökök mindenfelé, csak úgy a nagyvilágban, teljes bizalommal a külvilág felé. Persze csak megérintettem, megcsodáltam, lefotóztam és továbbálltam, semmi tök felhalmozási kényszer nem merült fel bennem.

Ezután következett Hollókő, hát az pedig olyan, amilyen, semmiképpen nem nekem találták ki, egy ilyen tutti biztos turistaközpont, az utolsó szögig minden kitalálva, újjáépített skanzen, műkörnyezet, falumúzeum, kézműves ez, kézműves az, népviselet, fazekas, fakanalas, kecskesajt (vákuum csomagolásban) stb. a gagyi árusítása az átlagosnál nagyobb körítéssel.

Megint hibáztam, bementünk a Várkert Étterembe, ahol olyan szinten borzalmas vargánya "pörkölt"-öt kaptam, hogy gyakorlatilag a háromnegyedét otthagytam, 2000 forintért, ezért két katartikus fogást ennék a Budapesten a Laci!Konyha!-ban (délben), csak magamat hibáztathatom, hogy ilyen helyre beültem, valamint, hogy bármilyen elvárásokat is támasztok egyáltalán errefelé, de legfőképpen, hogy nem valami nagyon egyszerűt, mondjuk egy rántott bordát vagy mondjuk palóclevest rendeltem. Utána megkóstoltam a "kézműves fagylaltot", az is katasztrofális volt. Ismét bebizonyosodott számomra, hogy én egy elviselhetetlen társaság kezdek lenni, ha evésről van szó.

Igazából nem is tudtam nagyon fotókat készíteni, mert minden annyira mű volt, hogy nem volt kedvem, de azért jól éreztem magam, jó volt kiruccanni, főleg visszafelé az Ipoly mellett jöttünk és ott pedig ilyen szépségek voltak:

Andorra

Végigszáguldottunk ismét Catalunya északi részén végig a hegyeken át egészen Andorráig, ahol szűk, kicsit klausztrofób hatású kisvárosban találtuk magunkat, visszafelé pedig agresszív spanyol határőrök félelemkeltő ellenőrzésével kellett szembe néznünk. A hegyek között hihetetlen szép látvány tárult elénk, néha nem tudtam ez most francia vagy spanyol, de a feliratokból aztán következtettem ügyesen. Andorra határán szabadság és vendégszeretet várt, visszafelé ez ugye már kevésbé volt érezhető.
Egészen vicces, hogy ez itt egy külön ország, állítólag ide járnak vásárolni a katalánok, mert itt alacsonyabb az adó, meg van mindenféle választék, szóval ez kicsit olyan, mint nekünk lehetett Bécs annak idején, sose felejtem el életem legnagyobb mennyiségű Mars és Milka csoki vásárlási akcióját még 1989-ben. Itt azért ilyesmire nem került sor, inkább a 80-as években élhette a hely virágkorát, egykor modern, ma már megkopott szállodasorok, bármerre nézek hegyOLDALT látok, mert a hegycsúcsot már csak sokkal följebb, be van szorulva az egész hely a hegyek közé tényleg. Sajnos egy rettenetes étteremben töltöttük időnk javát, kb. másfél órát vártunk az ételre, menet közben kiderült, hogy nincs ez sem meg az sem, aztán borzalmas volt maga a kaja is, majd az ételhez amúgy járó desszert elfogyott, ezért natur joghurtot hoztak ki dobozban meg egy almát. Úgyhogy tiltólistás lett, le is jegyzem a nevét: L'orry Cerveseria mondjuk ilyen névvel már gyanút foghattunk volna. DISCUSTING csak, hogy blogom idegen nyelvű látogatói is értsék mit akarok az étterem nevével mondani.
Néhány kört még tettünk a hotelnegyedben, majd visszatértünk spanyolba. A határnál még csak annyi történt, hogy kipakoltattak mindent, nincs-e videolejátszó, kamera meg mindenféle cucc nálunk, amiket megvesznek a ravasz disznó katalánok olcsóbban aztán meg nem akarnak adózni utána, később azonban gépfegyveres, álarcos rendőrök állítottak meg, akik még valami azóta sem kiderített hatású ideggázzal is körülvettek minket szerintem, mert rettentően büdös volt, amikor megálltunk. Megkérdezték hol voltunk, miért, kik vagyunk. Megszeppent fejünk láttán hamar továbbengedtek. Maradt még a zomivárossá üresedett, elhagyott síparadicsomban való kávézás majd a kavargó gyomorral (sok arrafelé a szerpentin) való hazatérés.

útban Andorra felé

hegyekben autózva
menő alagútban lehet ilyet fotózni

Andorra köszöntő kifakult McDonald's táblával andorrai csúcsgasztronómia

a híd fölött

valaha modern épületek

hegyoldal lábánál történik minden

konferenciaközpont a csúcson, de még a hegy negyedénél kilátás egy pihenőhelyről

színek útban hazafelé

La Tour de Carol, Font Romeu

Következzenek a képek a spanyol-francia határról, a katalán pireneusok mélyén.

a vonatról leszállva másik világba csöppentünk, francia minden:

a híres Four solaire d'Odeillo

ugyanaz távolabbról, a tájba "illeszkedve"

Tona, Seva fura falvak

Hosszabb ideig tartó eltűnésem oka, hogy (nekem) szinte már végzetesnek tűnő megfázásban fetrengtem és végre felfedezhettem a helyi kórház szolgáltatásait, és vidám kikapcsolódásra vágyó nyugdíjasok között tölthettem 38 fokos lázzal 2 órát. Annak nem tulajdonítok kiemelt jelentőséget, hogy amikor a kórházba betettem a lábam elaludt az összes villany és áramszünet lett, hiszen miért is negatívkodjunk, elég a betegség önmagában. A csapat átvészelte könnyedén, elcsevegtek kellemesen, néha ugyan rájuk kellett szólni, hogy halkabban kiabáljanak. A kórházi délelőtt végülis megérte mert a már említett két óra várakozást követő kicsit több, mint 5 perces vizsgálat után a kedves fiatal orvos úr elmondta, hogy mi a bajom, meg azt is, hogy ez a tél most hideg és hosszú mindenki számára. Ezután még felfedeztük egy egész jó kávézót (ami a legjobbkávézók listája elejére is ugrott egyből), ide csak azért kellett bemenni, mert ekkor már délután 1 óra volt és muszáj volt gyorsan reggelizni valamit. Innen pedig elindultunk beszerezni a frissen felírt gyógyszereket. Mivel itt hétfőnként számomra érthetetlen okokból minden zárva tart, kis drukk után sikerült azért nyitva tartó gyógyszertárat találni, de semmi mást, csend és nyugalom honol ilyenkor és általában mindig a kis falunkban. Az üzletek alapértelmezettként zárva vannak és csak néha vannak nyitva, de ez a legkülönbözőbb időpontokban megtörténhet, mondjuk hétfőn, kedden és csütörtökön 9-től 1-ig, szerdán és pénteken pedig 4-től este 8-ig, ilyesmi nyitvatartás, szóval nyomós oka van a vásárolásra annak, aki ezt megjegyezi. Itt nincs holmi nézelődés, shoppingolás. Céltudatos vásárlás van, meghatározott időpontokban.

A hétről nem tudok több érdemi információt adni, az utóbbi napokban viszont erőre kaptam és ma például elmentünk megint az egyik irányba megnézni a környéket.
A hely korábban felkeltette már az érdeklődésem, amikor Vic-be tartottunk vonaton, ugyanis a van egy egészen kicsi hegy, amit jól kiszúrtam és eldöntöttem, hogy oda elnézek majd egyszer, ez most végre bekövetkezett. Kellemes délután volt, bár azt tudni kell, hogy kb. 20 fok hőmérsékletkülönbség van a reggel és a napközben között emiatt nem is nehéz itt havonta 2x megfázni alaposan (nekem legalábbis sikerül). Szóval reggel még 3 fok, de nappal simán lehet 25 fok is. Most végül tehát ismét napos délutánt fogtunk ki.
Igazából nem tudom, hogy most mi is a hely neve, mert az állomáson ez van kiírva: Balenyá, Tona, Seva úgyhogy azt hiszem ez három település.

Először tehát felvonszoltuk betegségben legyengült szervezetünket a hegyre, körbe-körbe nem nagyon volt semmi, csak vagy kisebb üzemek, vagy tág út, frissen öntött aszfalt. A hegy maga pedig az oldalán omladozó falakkal, felül pedig egy kis ligetes területtel pont annyi, amennyinek látszik, de azért érdekes volt, nekem tetszett. A kilátás nem kecsegtetett csalóka meglepetéssel azt kaptuk, amint vártunk, néhány ház, egy-két domboldal.

Ezután leereszkedtünk gyalog Tona nevű helység felé, itt volt pár érdekes megoldás, különösen a főtéren található ablak nélküli ház falára rajzolt ablakok, az oldalában sárjátszótér, mellette pedig egy fényes felületű kék ping-pong asztal. Az információs táblák sportközpontot is ígértek, de ezekben már jópárszor sikerült csalódnom így nem is indultam el felfedezőútra, annál is inkább, mert ide csak autóval vagy gyalog lehet eljutni és enniyre azért nem vagyok rákattanva, hogy 30 percet gyalogoljak, amikor sportolni támad kedvem, akkor inkább futok itt a környéken a farkasok között a szántóföldön.

Tonából nekem viszonylag hamar elegem lett, de azért tisztelettudóan körbejártuk, majd visszamentünk az állomás felé, ahol sikerült a vonatot pont lekésni, így lehetőségünk nyílt az állomás túl oldalán található Seva nevű helyet is megszemlélni.
Végülis fél óra múlva már az állomáson unatkoztunk megint, de azért érdekes hely volt Seva is, most több nem jut róla eszembe hirtelen, na de beszéljenek a képek megint magukért.

a kis hegy, ami rabul ejtett távolról

átmenet a hegy és az állomás között

friss aszfaltút vezet erre

szintén érdekesnek tűnő kis hegy

a szomszédos dombok

szikár hegyoldal

a várva várt kilátás

így néz ki a teteje a tutti helynek
ez már itt Tona felé vezető ingergazdag út
Tona egyik fő látványossága
Tona főtere

Tona főterén a híres kék ping-pong asztal

sárjátszótér

a sárjátszótér sarka

ez már Sevában történt