fejlemények

Most már elhatároztam, hogy nem beszélek rébuszokban, ha valamiről akarok beszélni azt megírom, ha nem, akkor nem. Kicsit és nagyon paranoid, valamint normális barátaim óva intenek a túlzott magamutogatástól, belső érzelmek kéretlen nagyvilág elég tárásától. A bevezető mondatom úgy látom most már mindenképpen abban a stílusban íródott, ami a bloggereket az önfeladás nagyszerű útjára vezérelik, nevezetesen: az elképzelt, elvárt stílusban írnak, és nem abban, ami belőlük jön csak úgy ösztönösen.

Azon gondolkodtam tegnap, hogy miért kerül ilyen nagy erőfeszítésbe minden számomra, tényleg folyamatosan úgy érzem, hogy hegyeket hordok, de azt hiszem az érdekel valójában, hogy mikor lesz már ennek vége. Egy óriási cikken dolgoztam az elmúlt napokban, ami feltehetőleg a jövő héten fog megjelenni (sőt kettő is), az írás során többször is leküzdöttem önmagam, pontosabban azt a lusta, demoralizáló szörnyet, aki lefogja a kezemet és lábamat, időnként gúzsba köt.

És közben végig az a közhelyes mondat járt a fejemben, amit egyszer az általános iskolai osztályfőnökünktől kaptam, aki mindenkinek szétosztott papírfecnin egy-egy sor bölcsességet és az enyémen ez állt: "önmagunkat leküzdeni a legnehezebb küzdelem, önmagunkat legyőzni a legszebb győzelem". Valahogy mégis megragadt.

Ráadásul az irodámban álló könyvesdobozok közül is feloszlattam 2-t, kedvtelve nézegettem szüleim és nagyszüleim érdekes koncepciójú könyvtárát, elképesztően kifinomult, leszámítva természetesen a negyvenes és ötvenes évekből itt maradt sajátos témavilágot.

Ma reggel ismét kipihenten köszönthettem a munkahét utolsó napját, aludtam egy nagyot (ünnep!), tegnap éjfél utánig írtam és ma 3 email várt a népszerű portál főszerkesztőjétől: "szuper lett", "még egyszer megírom, hogy örüljél: tényleg nagyon jó lett". Huhh.

Persze nem ártana dolgozni az alapprofilomban is, hogy esetleg pénzt is keressek közben.