osztrák intenzív gasztrotúra

A hét történéseinek le- és közelgő születésnapom felvezetéseként tegnap kivonultunk Ausztriába, számomra meglepetéstúraként beharangozva, úgyhogy én nem is tudtam az induláskor, hogy egészen pontosan hová megyünk.

Nyilván érzékeltem, hogy országon kívüli úticél várható, tekintve, hogy eurót kellett csomagolnom magammal. Bécsben volt az első állomásunk, egészen pontosan a régóta vágyott Naschmarkt, azaz az osztrák főváros menő piaca.

Itt, ahogy a legtöbb helyen nem szabad azonnal kísértésbe esni és mielőbb vásárolni valamit, de a túl sok, "na ezt megveszem, majd visszajövök érte" módszer sem működik. A fantasztikusnak tűnő fűszerkínálat, feltehetőleg - az árat is figyelve - szerény minőséget takar, egy idő után azonban az avatott szem kiszúrja az igényes standokat. Nehézség, hogy nekünk ezután volt még egy titkos programunk, ezért a nagy vásárlási kedvvel óvatosan kellett bánni, zöldség-gyümölcs kizárva, sajtok, sonkák kizárva, végül ugyanezen logikát teljes mértékig feledve vettem egy kis avokadókrémet és speciális humuszt, ami ma reggelre tökéletesen, ahogy volt meg is romlott.

A Naschmarkt maximális kiaknázása után elfogyasztottunk egy szerencsésen kiválasztott egyszerű, ázsiai kifőzdében egy tökéletes üvegtészta levest és egy mangós ráksalátát, ezen a ponton azonban el is fogyott az erre a napra kimért "szerencsemennyiség". Elsőként a parkolóba beszorultunk és börleszkfilmbe illő jelenet során próbáltunk felváltva kiállni a sarokból nem sok sikerrel, úgyhogy megkértük a parkolóőrt, hogy álljon ki nekünk, de őt is megviselte a feladat, tény, hogy feladtuk neki a leckét, olyan pozícióba volt már kormányozva az autó. Az osztrákoknál a kártyás fizetés egészen érdekes elgondolás mentén zajlik, a lényeg, hogy Stockholmban, Madridban, New Yorkban gond nélkül működő bankkártyákat szürreális okokból (mondanám, hogy pusztán szivatásból, de ez egy parkolóautomata volt) érvénytelennek minősítette.

A következő úticél nem más, mint a híres Taubenkobel (vigyázat kikapcsolhatatlan galambturbékolás a honlapon!) 2 Michelin csillagos étterem volt.

Őszintén szólva nagyon meghatódtam, amikor megérkeztünk, felemelő érzés volt. A hely stílusa és hangulata rendkívüli és nagyon örültem, hogy eljutottam ide. Mi azonban nem szoktunk megilletődni és az eseményeket a helyén és nem önmaguk elidegenedett mivoltában szemléljük, ezért miután visszaereszkedtem a földre, itt a Taubenkobelben az est előrehaladtával úgy tűnt, hogy egyre kevésbé lopjuk be magunkat a pincérek és az étteremvezető szívébe.

Szakmai beszámolómat és ezzel kapcsolatos általános helyzetértékelő beszédem itt olvasható, röviden annyit mondanék, hogy itt nem egészen voltak felkészülve a valóban érdeklődő vendégre, ránk egy teljesen megszeppent gyakornoklányt állítottak, akit időnként váltott a nagyképű, magabiztos pincér, és az idegesen pattogó étteremvezető asszony, aki egyre nagyobb aggodalommal figyelte az eseményeket.

A gyakornoklány három szóban lerendezte a sok összetevőből álló ételünket, elképzeltem, hogy a chef mit érezne, ha meghallaná, ahogy - miután megkértem, hogy legyen szíves megkérdezni, ha már ő nem tudja, hogy pontosan milyen hal van a tányérunkon - a lány, amint visszajön az asztalunkhoz azt mondja: "csak egy hal", azaz semmi különös. Monty Python sorozatokon és Fawlty Towersen edződött lelkemnek köszönhetően igazából szórakoztam a jeleneten, amelynek kellemes plusz színezetet adott, amikor a fertelmes uborkalevet úgy öntötte elegáns poharunkba, hogy a fehér asztalterítőre kétszer annyi ömlött, mint a pohárba. Előtte a másik pincér jó hangosan eltört egy poharat, de olyan ideges lett, hogy örültem, hogy nem rúgja fel a mellette lévő asztalt.
A lekezelő megjegyzéseket most nem részletezem, mi csak kérdezgettünk, kedélyesen. Amikor valamiről nem tudtuk, hogy mi, akkor azt megkérdeztük. Ők ezen egyre inkább, jól láthatóan befrusztrálódtak. Az Olimpiában például kifejezetten örülnek és még nagyobb figyelmet kapunk, ha jól láthatóan érdeklődünk aziránt, amit eszünk, itt azonban tényleg egyre kínosabb lett.

Utólag átgondolva elképzelhetőnek tartom, hogy mindez némiképpen a kultúrális különbségekből is adódik. Mindenesetre az osztrák elit kiszolgálására szakosodott személyzet nem tudott mit kezdeni azzal, hogy két magyar ember, tökéletes nyelvtudással és az alapanyagok - átlagosnál nagyobb - ismeretével faggatja őket. Még az is lehet, hogy ez ott illetlenségnek számít, Te csak ülj és egyél, ne kérdezz, élvezd, amit eléd tesznek. Étlap azonban nem volt ugye és ételsor sem, ezért magától az ember tényleg nem mindig tudta kitalálni, hogy éppen mit eszik.

Egyszer csak vége lett azonban, megmondom őszintén a cukorgömbös, barackos desszert katartikus élmény volt, becsukott szemmel fogyasztottam és átéltem azt a fantasztikus érzést, amit nem sokszor (mellesleg az Olimpiában rendszeresen: Takács Lajos mangópürés-kacsamájas-tokhalas fogása által).

apricot in glass by Taubenkobel

A számla összegét szerintem fedje jótékony homály, nemzetközi összefoglalómban, amelyet nem leszek lusta megírni a fontosabb fórumokra, természetesen leírom.

Hogy mi a tanulság már megint? Köszönöm, egy-két évre ismét elég volt a Michelin csillagból, sőt - elhamarkodott következtetést ugyan nem szeretnék levonni - tartok tőle, hogy ez az egész nem az én műfajom: nem véletlenül kell a Michelin csillag célközönségének ez a csillagos útmutatás.