naptámadás

Miközben abnormális augusztus végi kánikula uralja az országot az átlag 15 fokos hőmérsékletű július után (mai posztunk támogatója a Meteorológiai Intézet), szóval úgy gondoltam jobb lesz továbbra is a lakásban maradni és nem kimozdulni. Itt ugyanis olyan jellegű luxus van, hogy ezt a lakást egyszerűen hűvösen lehet tartani, reggel átfúj rajta a hajnali friss szellő, 10 perc napsütés az egyik oldalon, majd továbbáll a nap folytatva dolgát a többi ház ablakán és falán, engem viszont innentől kezdve békén hagy. Közben a másik oldalon már jönne újra, ott viszont van egy vaskos, régimódi faredőny, ami a maga konzervatív módján teszi a dolgát és elzárja a napfényt, továbbá a meleget. Így aztán emberi körülmények uralkodnak, egyrészt nem légkondiban ülök az új, szuper irodámban félbetegen, hanem a saját kanapémon immár sokadik napja, szinte egyhuzamban, és ami a legfurcsább: nem tudom megunni. Ez normális, hogy valaki ennyire szeret otthon lenni?

Ráadásul tegnap extra munkakedv szállt meg, csak úgy pörögtem félig fekve-hörögve-prüszkölve ugyan, dehát fizikai erőfeszítésre nem volt szükség csak agyira, ami viszont meglehetősen ki van pihenve mostanában. Nincs nyomás, feszültség, bonyodalom, káosz, vagy legalábbis kezelhető mennyiségű.

És, ami a legjobb hír, hogy kilátásban van mégiscsak egy nyaralás szeptember végére: Olaszország, ha minden jól megy, nagy felfedezés lesz, ugyanis ez még nem történt meg - hiszen csak átutazóban jártam arra, ami nem igazán számít, azt az egy nap Velencét pedig inkább fedje jótékony homály.