A frusztrált kávézós bosszúja

Tanulságos és érdekes dolog történt, nem mindennapi eset.

Az elmúlt néhány posztban írtam, félig ironikusan (én így írok), félig kíváncsian és bizakodva egy új helyről: a Fromage kávézóról, ami nemrég nyílt a Pozsonyi úton.

Mostanában nem volt kedvem bemenni, nem igazán tudom megfogalmazni, hogy miért, talán az erőlködés szaga bántott, vagy az ennek ellenére sem igazán sikerült szendvics vagy kávé, tényleg nem tudom. Egyszer egy barátom, akinek megmutattam a helyet, kicsit túl bátran, spontán rákérdezett, hogy határozzák már meg magukat a Sarki Fűszereshez képest, de őt tényleg csak a kíváncsiság vezérelte. Akkor döbbenetemre egészen kikelt magából az addig szelídnek tűnő üzletvezető. Kicsit kapkodva a levegőt elmondta, hogy ő nem is ismeri azt a Sarki Fűszerest és talán, ha egyszer járt ott és itt mindent ő talált ki, ezek az ő kedvencei. Nem igazán tudtam hová tenni ezt a váratlan kinyilatkoztatást, de tény, hogy nem volt túl szimpatikus.

Korábban tényleg az volt a tervem, hogy a Sarki Fűszeres alternatívájaként - vasárnaponként, rendszeresen járok majd oda, de valahogy továbbra sem volt kedvem visszatérni, az azóta nagyon megkedvelt Pavlov kávézóba húzott inkább vasárnaponként a szívem, ahol a természetesség, a barátság és a  kultúra szelleme hatja át a helyet. Mivel azonban kíváncsi voltam, hogyan fejlődnek és a készletükben mikor vesznek fel végre olyan elemeket, ami nem a Sarki Fűszeres készletének az egyértelmű lemásolása, ha kávézni már nem is nagyon volt kedvem beülni, tegnap mégis betértem, hogy vegyek egy üveg narancslevet.

Ami most következik nem vicc, tényleg megtörtént. Igyekszem objektíven leírni, ahogyan elhangzott.
Ahogy beléptem másodmagammal az üzletbe, megfagyott a levegő - akkor még azt hittem szokás szerint paranoid vagyok (bár végül mindig kiderül, hogy soha nem vagyok az, mindennek van oka) - nem szóltak hozzánk, majd jónéhány perc elteltével szóltam: "elnézést.. kérhetünk?" Mondták, ránk se nézve kelletlenül: "igen?" Kértem a narancslevet, a kicsit csökkent értelmi képességűnek tűnő hölgy kiszolgáló társa kivett egy üveggel, átadta, majd a szőke hajú üzletvezető(?) úr, fehérbe hajló, viaszos arccal (talán kicsit rángott is az ideg az arcán) kimérten a következőt mondta: "megkérhetnélek titeket, hogy ne járjatok ide?" Azt hittem, hogy rosszul hallok. "Tessék?" Megismételte. "Miért?" "Olvastuk a blogbejegyzésedet."

Nem értettem miről beszél, próbáltam felidézni, hogy már megint milyen blogbejegyzésemről van szó. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy már megint valaki a magánblogomban leírt magánvéleményemet kifogásolja, persze tudom, hogy írtam róluk, de úgy emlékeztem semmi rosszat. Ő viszont azt mondta kimérten: "Nem kívánok erről beszélni". Ohh. Nem nagyon tudtam mit reagálni, talán csendesen és meglepetten annyit mondtam, hogy "oké", majd kifizettük az üdítőt és eljöttünk.

Nem vagyok felháborodva, nem érzem veszteségnek, nem érzek semmit, súlytalan az ember, súlytalan a hely,  ő veszített el egy vendéget, őt ez nem érdekli, az ilyen szemléletet viszont tudjuk, hogy az élet szerencsére igazságosan díjazza. A vendéglátás nehéz műfajában a pökhendiség, a nullára alapozott önteltség kisugárzik és áthatja a helyszínt és ezt mindenki érezni fogja egy idő után.

Úgy gondolom, az, hogy az ember leírja, amit gondol, elmondja a véleményét valamiről legyen az rossz vagy jó, nem kéne, hogy ezzel járjon. Az eszköztelen primitív hozzáállás viszont ezt eredményezi. Nekem nem hiányzik. Viszont megtanított jobban értékelni azt, amit már természetesnek vettem.

Hát ennyi.