Madrid felett az ég

Ma meglehetősen borús volt az ég, ezzel egy cseppet sem emelve a madridiak általános hangulatán (tegnap: Barca - Real Madrid 5:0).
Ehhez társul, hogy 2 fok van, de valójában -5-nek tűnik, tegnap hó esett, ma az eső. Én pedig a napom nagy részét szobafogságban töltöttem mindenféle vírustámadás következtében.

Délután aztán mégis kivergődtem egy jelképes városnézésre, megnéztem a Fundación Canal de Isabel II-ben stílszerűen ismét egy Dalí illusztrációk kiállítást és fotóztam néhányat a Plaza de Castilla-n, bemutatandó Madrid sötét, kafkai hangulatát, én még ilyesmire is képes vagyok.

Jegyzetek:
Miért ordít fennhangon a buszon? Elindultunk nagyon lassan a hosszú úton, de nem baj mert van idő kiélvezni a várost, ahogy a szebb időket is látott spanyol fővárosi lakosság nyakát a gallérjába húzva igyekszik úticélja felé. És a buszon senki nem engedi, hogy homokba dugd a fejed, bemondják minden megálló után a pontos időt. Olyan megnyugtatóan rendezett itt minden: az emberek, az épületek, mindenki diszkrét, és békén hagynak. A hajléktalanok is olyan városi nyugodt népség, nem a szaharából éppen kipislogó, elveszett, kétségbeesett emberek. Ez valakinek vagy nagyon bejön, vagy nagyon nem. Nekem igen, itt lehet alkotni. Voltam a kedvenc helyemen enni, nem kockáztatok, kaptam egy kis csésze ajándék meleg levest is. Persze aztán bekényszerültem a hülye Starbucksba csakis internetezni, de nem sok köszönet volt enne, 7 EUR, szar kávé, kiugró szív. Még mindig pofázik és bárcsak ne érteném, de én már félig idetartozom akár értek mindent, akár nem.

Caixa Fórum kiállítások

Eljött az idő, amikor teljesen önállóan és aktívan vetettem bele magam Madrid felfedezésébe. Másodszorra is betértem az ennél fogva törzshelynek számító 22-es bárba, ahol öntudatosan kávét és croissant rendeltem, kérdésükre meghatároztam, hogy csészébe vagy pohárba kérem, hideg vagy meleg tejjel, valamint a croissant nem kértem vaslapon tovább gyalázni.

Ezután szemrebbenés nélkül felszálltam a buszra, mentem 100 megállót a belváros felé, ott leszálltam, majd a -1 fok miatt kerestem magamnak valami azonnali megoldást. És, ha már arra jártam betértem ismét a Telefonica székházba, még egyszer csúnyán kihasználni őket, lehívtam szemtelenül és vandál módon az e-mailjeimet, lecsekkoltam a facebook eseményeket, majd mintha mi sem történt volna távoztam.

Mivel mégsem telhet úgy egy madridi városnézés, hogy Európában mindenhol létező boltokból járkálok ki-be és internet és étkezési lehetőségeket nézegetek, ezért visszatértem a múltkor már jónak ítélt la Caixa Fórumba, ahol két kiállítást néztem meg: Federico Fellini. El circo de las ilusiones, ami beszippantott és a végén, mint egy álomból úgy ébredtem. A másik pedig a már jól ismert, de ezredik oldaláról ismét megfigyelhető újabb Dalí adalék a "Dalí, Lorca y la Residencia de Estudiantes" kiállításon.

A Caixa Fórum egyébként egy viszonylag új kulturális központ Madrid történelmi negyedében, közel a Prado, Reina Sofia és a Thyssen-Bornemisza múzeumokhoz. Herzog & de Meuron svájci építészek tervezték, akik ezzel a Pritzker építészeti díját kiérdemelték.

Az épület egy kiemelkedő példája az ipari épületek megújításának. A hét emeletes tégla és vas épület jelenleg kiállításoknak, film bemutatóknak, koncerteknek és konferenciáknak ad otthont.
Maga az intézmény 2008-ban nyitotta meg kapuit azóta helyet biztosít neves művészek kiállításának.

A Caixa Fórumról még azt érdemes tudni, hogy Spanyolország egyik legnagyobb bankja a La Caixa alapítványa hozta létre. Ha belegondolok egészen jó érzés egy olyan bankban tudni a pénzem, ahol olyan kiállításokat szerveznek, hogy bármelyik európai főváros legnagyobb múzeumaiban is megállnák a helyüket.

sonka, vásár és kiállítások

Ma kissé megfáradva ébredtem, olyan későn, hogy magam is meglepődtem, hiszen mostanában úgy több, mint egy éve a harmónia valahogy életidegen fogalommá vált az én életemben, amelynek egyenes következménye a gondtalan és sokáig tartó alvás hiánya.

Lehet, hogy a magaslati levegő teszi (mint megtudtam Madrid Európa legmagasabban elterülő fővárosa), de itt olyan gyűrött, nyúzott az ember feje (mármint az enyém) folyamatosan, nem is beszélve a repüléskaland óta tartó szemkifolyásos állapotról, nekem most már nem bírja a szemem vagy a nyomást, vagy a száraz levegőt, de 100-ból 99 rólam készült fotót törölni vagyok kénytelen vállalhatatlanság miatt, na nem mintha ez lenne a lényeg az ember életében (a harmónia után közvetlenül).

Ma olyan helyeken jártam, hogy: madridi rastro és a már megszokott olcsó és pocsék áruk vására, továbbá az amúgy eddig (neve miatt) gyanakodva megfigyelt museo del jamón (sonka múzeum). Az értelmét nem kell keresni, egyszerűen csak nagyon sok sonka lóg a falakon és lehet enni, döbbenetesen olcsón. Nem tudom mi történt itt Madridban, de az árak egyértelműen lementek, gondolom ennek köszönhető, hogy minden kávézó és étterem folyamatosan tele van a "válság" ellenére. Két kávéért egy óriási szendvicsért és egy croissantért 5,50 EUR-t fizettem ma reggel és folytathatnám. Egy kiló avokádó 1 EUR...

Úgyhogy végtelen sok bárba láttam értelmét bemenni, mivel itt én szakmai gasztro megfigyelést is tartok, még ha elsősorban önjelölt módon is, de egyébként van hivatalos, titkos küldetésem.


Végül a Telefonica (ottani Tmobil/Tcom) épületébe bepotyautaskodva álmélkodtunk a trendi - de csak követő, nem úttörő - designon, ahol az egy főre jutó biztonsági őrök száma öt, és folyamatosan álmosollyal kérdezik, hogy segíthetnek-e, de a foguk vicsorra áll és a szemükben sokkal inkább a "mit akarsz, menj már el" kifejezés látható. Fotózni meg tilos, mert biztos attól félnek, hogy lenyúlod a koncepciót és Te válsz Spanyolország legnagyobb internet és mobilszolgáltatójává, ha éppen nem néznek oda.

Madrid, la capital

Innen egyszer úgy távoztam, hogy úgyis jövök még és ennek biztos tudatában, kötöttségek nélkül szemléltem a várost. És tényleg: most megint Madridban vagyok és spanyol levegőt szívok. El kell fogadnom a tényt, hogy ez az ország részemmé vált: három év az életemből.

Megérkezem és hevesebben kezd dobogni a szívem, és az életem ismét majdnem teljessé válik, úgy érzem magam, mint amikor annak idején itt (mármint akkor ugye Barcelonában) állomásozva időnként hazatértem.

Első napomon tehát kedves vendéglátómmal célba vettünk egy autentikus kávézót és belevetettem magam az aktuális mániámhoz passzoló látnivalók feltérképezésébe: rövid időn belül szinte eufórikus hangulatban virgonckodtam a város leghíresebb piacán.


Konkrétan ez a Mercado de San Miguel, Madrid leghíresebb és legmenőbb piaca, 1916-ban alapították. Egyelőre beszéljenek a képek, kimerítő háttértörténet később következik.

két meglepetés: Huszár torta és Eszterházy tortaosztrigaszezon

gombák

nem lehet elég korán

A szombat délelőtti napsütésben lehetett rögtönözve várost nézni, turistáskodni. A Vörösmarty tér már karácsonyi lázban ég, kipakoltak az árusok, akiktől persze képtelenség vásárolni.
A bemelegítő séta során elmentünk a Várkert romjai előtt és ennél lehangolóbbat én még nem is láttam Budapesten, bár már sok - számomra mérvadó - embertől olvastam/hallottam róla, mint az ország egyik szégyenéről.

partizán vacsora

Végre frissült az "5 legemlékezetesebb vacsora" toplistám. Összességében a második-harmadik helyre sorolnám a csütörtökön elköltött estebédet, amit a Partizan Diner mozgalom keretében tölthettem. Úgy kezdődött, hogy titkos fülest kaptam, majd ravasz és bátor módon bejelentkeztem, nemsokára pedig egy direkt telefonhívással, beavatottként üdvözöltek, elmagyarázták a szemlélet lényegét és az est várható menetét. Elmondták az alapanyag beszerzés filozófiáját (bio és jó minőség) is.

A várva várt estén pedig odamentünk és beolvadtunk a házibuli jellegű vacsoraestbe, egy ideig csak beszélgetés és szolid welcome drink fogyasztás, majd belépés a titkos barlangba: konkrétan a sötét vöröses-homályosra világított nappaliba, ahol azután megkezdtük a kulináris utazást. Ennek részletes kifejtése már megint a tematikus blog feladata, mindenesetre rendkívül felemelő élmény volt: az egyik fogásnál katarzis... ugye milyen ritkán írok ilyet.

új kávézási alternatívák

Lassan mániámmá kezdi kinőni magát a környék kávézóinak tudatos és szubjektív felmérése, következetes vizsgálata és értékelése. Ennek pozitív hozadéka ismeretes, negatív következménye pedig, hogy aktív és szűnni nem akaró bírálatommal végül kiutáltattam magam a Briós kávézóból, oda többé nem mehetek.


Na de tegnap új időszámítás kezdődött, mert megismertem a Panini kávézót, amelynek létezéséről én eddig nem is tudtam, pedig már május vége óta léteznek. Ráadásul itt van a környéken a Radnóti Miklós utca Dunára néző sarkán egy rendkívül hangulatos, kiváló stílusú, művészi igényességgel kivitelezett kávézó, jól láthatóan profi személyzettel. Távol álljon tőlem, hogy folyton pro vagy kontra felsőfokban beszéljek mindig valamiről, de ez a hely tényleg nagyon rendben van és nem utolsó sorban a kávéjuk is nagyon jó. Nem tudott nem feltűnni nekem a belső design hasonlósága a Brióssal. Tekintve, hogy a Briós később nyitott azt hiszem világos a felállás, hogy ki másolhatott kit, ami önmagában nem lenne baj, de az alázatot és a profizmust is nyugodtan átvehették volna.

Csúcsszakácskönyv promó és francia főzőest

Nem szeretek túl sok fórumon nyilatkozni ugyanazon témáról, de kénytelen vagyok a tegnapi aktív programokat valahogyan feldolgozni, gasztroeseményekben ismét gazdag napunk volt.


Az eseménysorozat délelőtt 10-kor a BOOOK kiadó sajtótájékoztatójával indult, amelynek során Segal Viktor szakácskönyvét mutatták be, erről részletesen itt.

A későbbiek során pedig a Sarki Fűszeres rendezésében ismét egy kóstolóesten vehettem részt, ahol az extrém sznobizmus és kifinomultság jegyében francia dijoni mustárokat kóstoltunk, szemtelenül egyszerűen, önmagukban egy darab kenyérrel, mindezt a Domaine Bellevue Sauvignon Blanc-jával és Roséjával megtámasztva.

További előételként avokádót kaptunk mustáros-görögjoghurtos mártással, petrezselyemmel és különleges "befejezősóval" kiegészítve.

A befejezősó azért befejezősó bármilyen furcsán is hangzik, mert az ételek végén, "befejezésként" javasolt hozzáadni az ételhez, amelynek során szétárad a finom, nemes sóíz az ételben, újabb dimenziókat nyit az ízvilágban és nem utolsósorban nem roncsolja idejekorán az adott ételt.

További előételünk volt egy barnamártással megbolondított gombás ragu, nekem ez különösen ízlett és a hozzáadott Chardonnay is nagyon passzolt. Főételünk sült kacsamáj volt, sütőtök- és bordeaux-i mártással. Ehhez egy francia asztali bort ittunk, érzékeltetvén, hogy még akár ilyet is merhet inni az ember, feltéve, ha nagyon bátor.


Az este folyamán kóstolt mustárok megdöbbentően alaposan megágyaztak a gyomrunkban, úgyhogy gyakorlatilag korlátlan étvággyal fogyasztottuk és követeltük az újabb és újabb előételeket, a végén pedig a társaság elklikkesedett tagja a közeli polcokon talált prémium csokoládézásba is bonyolódott, amelyeket ugye nem lehetett abbahagyni. Mindez egyáltalán nem akadályozott meg bennünket abban, hogy a befejezésként tálalt Créme de Salidou (sóskaramella)-val leöntött sütőtököt is maradéktalanul betermeljük. Merészebbek önmagában is követelték a sóskaramella repetát, nekem ez egy kicsit önmagáért való műfaj, olyan mint a nutella, amit önző okokból/elvből (konkrétan, hogy ne hízzak egy hét alatt 200 kilóra) nem tartok a hűtőben nagy mennyiségben.