már megint

Már megint jártam a Laci!Pecsenye? (vagy konyha?) - mittudomén a koncepciót - helyen a Hegedűs Gyula utcában.

Ismét fantasztikus, csodálatos, nagyon jó volt, eldőlt: ez egy különleges hely. A designról nem is áradozom most már, önmagáért beszél, akit csak odacibáltam, el volt ájulva, milyen menő, jópofa, trendi, street art stílus és mégis elegáns, "holland" (ahogy ezt a legutóbbi, elrángatott ismerős mondta), aminél ugye dicsérőbb jelzőt keresve sem találhat az ember.

Hogy azért találjak valami kivetnivalót is azonnal, egyáltalán nem tetszik az étlap szöveg hangvétele, amely szerint "megúszásra játszol?" ha a 2.500 Ft-os menüt választod este. Másrészt és innentől ez csak a saját szubjektív ízlésem és korlátoltságom rettenetes csapdája, hogy "végre" elengedte magát a séf és tolja a Mákban megismert dögnehéz, extrém vonalat: malac agyvelő, töltött borjúszegy, nyúl lapocka, nyilván rendesen elkészítve, azaz félig átsütve, amelyet azért csak nagy levegőkkel lehet jóízűen elfogyasztani, továbbá mindez olajban sütött polentával alátámasztva, hát nem tudom. De ez JÓ, tisztában vagyok vele, csak az én ízlésem nem bírja, mert engem már elrontott a nyugati konyhák világa és a "jó magyar gyomor" nem az enyém többé. Bevezető fogásként, phárdon: amuse bouche-ként, pedig egy olyan octopus esszenciát kaptunk, hogy majdnem azonnal elhánytam magam, de esküszöm, hogy nagyon jó volt, csak suttyó vagyok hozzá. Még alakítani kell magamon, hogy tudjam az igazi magaslatokat értékelni és ezt komolyan mondom, nem cinizmusból (kivételesen).

A desszert viszont ismét olyan hatást váltott ki belőlem, hogy csak illetlen szavakba és hasonlatokba tudnám önteni, szóval inkább disztingválok.

Közben a mérhetetlenül kedves pincér különböző borokkal csábított, nem is bírtam ellenállni, semmilyen értelemben. Nem, nem ittam sokat (kivételesen).