Bíró Yvette: Futó

Nem volt könnyű elolvasni Bíró Yvette könyvét. Megszenvedtem vele. Nem azért mert nehezen olvasható, hanem azért mert olyan feneketlen mélységekről szól, őszintén és fájdalmasan, amivel nehéz megbirkózni. Nemcsak megbirkózni: olvasván őt, szembenézni, észrevenni a magunkban kíméletlenül előtörő hasonló érzéseket. Nehéz átélni a felfedezést, a kikerülhetetlen párhuzamokat. Amikor valaki ilyen nyíltan ereszkedik le a saját lelkének bugyraiba, akkor az ember akaratlanul is a bizalmába fogadja és vele indul. A bizalom azonban kölcsönös, és én azon vettem észre magam, hogy a nyíltságra nyíltan válaszolt a lelkem. Olyan lezárt fájdalmakat, félig-meddig gyógyult sebeket nyitott fel, amire nem számítottam. Sokszor csak néztem magam elé: ilyen, hogy lehet? Hogy lehet az, hogy valaki átélte ugyanazt, amit én?
Tudni kell, hogy a könyv "cselekménye", már amennyiben beszélhetünk ilyesmiről, több szálon fut és sok helyszínen zajlik. A párhuzamok azonban egyre kísértetiesebben jelennek meg. Más más témákban. A fájdalom, a veszteségek, az emigráció, a külföld idegen és soha meg nem szokható békessége, az otthonos és mégis elidegenítő vallási kérdések, a könnyű társas kapcsolatok, és még sokminden más.

Ha nagyon elfogult lennék és hajlandóságot éreznék az erős túlzásokra (ami tudjuk, hogy így van) azt mondanám Bíró Yvette bármennyit is élt át személyesen ezekből, valahogy úgy vannak leosztva a kártyák a földön, hogy én körülbelül ugyanannyit kaptam, mint ő. És egy-egy lap esetleg különbözik, de meglepően sok azonos van. Annyi, ami mellett nem lehet elmenni csak úgy.

Annak tudatában, hogy a Futó című mű, Bíró Yvette első regénye még érdekesebb az egész helyzet. A könyv ugyanis mestermű, stílusa, nyelvezete végtelenül kifinomult, lenyűgöző képek, hangulatteremtő képesség, az agyat kissé (nagyon) megtornáztató lélektani kifejtések tarkítják és amennyiben ezt megszoktuk, lendít előre a kíváncsiság, magával ragadóan.

És ezeket a sorokat, a legmélyebb lényegüket én, hát nem fogalmaznék úgy, hogy "voltam olyan szerencsés", de mindenesetre egy az egyben átéltem:

"Mi egyáltalán az adomány, az "áldás" jelentősége? Mit szolgál? Mit ígér? Azt, hogy segít átélni a bajt, s ezzel egy cseppet megkímél a fájdalomtól, a bánattól? De hiszen nélküle nem vagyunk, az ad életet, kényszerítő akaratot a folytatásra, és talán bölcsebb belátást is. A fájdalom könyörtelen szembesítő! Megérteni általa valamit, ami természeténél fogva, talán ösztönös védekezésből elillanni, megszűnni igyekszik. A kín legtöbbször mozdíthatatlan, nem lehet menekülni előle. Konokul uralkodik. Ha halkul is, ismétlődően visszatér, és vele maradva késztet az igazabb, zsigeri átélésre. Addig dörömböl, míg belekábulunk az éleslátásba, túl valamely adott, banális határon. Igaz, a fájdalom vagy a veszteség (még ridegebben: a bukás) mindennél követelőzőbb, kíméletlenebb. Az átélhetetlennek tűnő pillanatot akarja állandósítani, tolakodóan jelenlévővé tenni... Fura ellentmondás, de így igaz: mert bár a fájdalom maga a csonkulás, a létezés leszűkítése, mégis egyben harc is a csonkulás ellen. Mert a fájdalom égő vitális erő, nem feladás, a tudat működő, sebző elevensége is egyben."