majdnem világvége

"A napfény, mondd, minek világol,
a madár kinek énekel tovább,
tán nem tudják ezek, hogy
a világnak régen vége van?"

Lehet, hogy ez egy téves következtetés eredménye és alaptalan "félelem" volt, de a hétvégén meglegyintett egy kicsit az az érzés, hogy mi van, ha egyszer csak vége van az életemnek?

Péntek délután nagyon belázasodtam, azonban ezzel nem igazán foglalkozva lementem Szőlőskislakra a Kislaki Bormanufaktúra rendezvényére, aminek a szervezésébe, amúgy részben én is belefolytam. A péntek este - a nem csillapodó láz ellenére - még egészen jól telt, bort és pezsgőt (igazán jókat) kóstoltam, kizárólag minőségi (mintsem mennyiségi) alapon, a folyamatos lázamnak azonban mégsem tehetett jót, mert a nap végén (értsd hajnal) már megint 39 felé járt.

Másnap aztán megkaptam a magamét a szervezetemtől a magas lázhoz társult egy tompa hasfájás, ami egy olyan egyértelmű helyre összpontosult, amiről az összes létező szakirodalom (értsd internet) azt állította, hogy vakbélgyulladás gyanú.

Ettől megijedtem, elvitettem magam a balatonboglári rendelőbe, ahol egy körülbelül sírásó kinézetű és kisugárzású fickó ballagott elő valamilyen hátsó szobából és unott hangon kikérdezett mi bajom, majd mikor kiderült, hogy nincs nálam a taj kártyám, akkor mondta, hogy nem vizsgálnak meg, vagy 15 ezer forint. Hiába kérleltem, hogy csak, amíg kiderítem a számom, stb. olyan undok volt, hogy (ekkor már elég régóta lázas voltam) végül elsírtam magam, és elkezdtem hívogtani mindenkit, hogy segítsen valahogy. Végül sikerült is kideríteni a számot (ami elég egyébként), de addigra a fickó megkérgesedett szíve is megenyhült és elkezdett velem beszélgetni, hogy amúgy a lázamat nem is kell csillapítani, mert az egy tévhit, hogy le kell vinni a lázat, 38 alá nem kell vinni, mert a szervezet így védekezik és az immunrendszer erősődik.

Ezután megérkezett a két méter magas, Bussay doktorra emlékeztető jól láthatóan szintén borkedvelő orvos, aki megvizsgált és sok egyéb betegéről szóló anekdota elmesélésével oldotta fel végképp a korábbi feszült hangulatot. A vizsgálat végén azt mondta, hogy nem tudja kizárni a vakbélgyanút ezért menjünk át a siófoki kórházba kivizsgálásra. Na itt kezdődtek az igazi szürreális élmények: sebészeti ambulancia, tele félbűnözőkkel a váróterem, körülbelül 12 fő kísért el egy főt, nagy nehezen bejutok, valami undok nővér kikérdez, vért vesz tőlem majd felzavar további vizsgálatra, a laboreredményre körülbelül 2 további órát vártunk, eközben - mondanom sem kell zajlik az egy évben egyszer megrendezésre kerülő kislaki banzáj, nélkülem, amire hetek óta készülök és mindjárt délután 6 óra. Végül megvizsgál a sebész, kikérdez, némi (kissé túl sok) személyes kérdést is feltesz, nem baj ez legalább emberszerű, aztán azt mondja felvágják-e a hasamat vagy ne? Mondtam, hogy ha már én dönthetek, akkor inkább ne, úgyhogy nem vágták fel. Úgyhogy eljöttünk, majd a buliba visszacsöppenve már sehogysem találtam a helyemet ezért visszajöttünk Budapestre, hogy ha további probléma adódik, akkor itt juthassak el valamilyen egészségügyi intézménybe.

Vasárnap aztán meg is próbálom, mindenhonnan lepasszolnak, majd a kiszemelem a Révész utcai Felnőtt Ügyeletet, ahová elmegyek, mivel a lázam továbbra is 39 fok. Ott aztán mindennek az alja fogadott: maga a rendelő nagyon szép, dizájnos, a rendelőben azonban két hulladék ül, egy kisminkelt és egy orvosi egyetemet nemrég végezhetett stréber, fonotthajú, szemüveges varjú, bemutatkozik, leültet, elkezdem mondani mi van, a kisminkelt a mondatom közepébe óbégatja: "dehát nem is ide tartoziiiik!", majd kiderül, hogy át kéne mennem a Dob utcai rendelőbe. Nem tudom elhinni, hogy vannak ilyen szabályok, hogy direkt így akadályozzák az orvosi ellátás menetét. Mindegy, nyilván nem mentem át, felálltam, akkor még odaugatott a stréberfejű, hogy ha ő megtisztel azzal, hogy ellát instrukciókkal, mondjuk fogalmam sincs mire gondolt, akkor én is tiszteljem meg azzal, hogy meghallgatom, aztán mondtam, hogy köszönöm, nem megyek most már tovább sehová, viszlát. Azért a felettes szervüket lehet, hogy megkeresem, hogy talán nem két olyan zombit kéne alkalmazni egy elvileg beteg emberekkel foglalkozó rendelőben, akiket még tesco pénztárosnak sem vennék fel, mondjuk az empatikus képességeik alapján.

Na ez így folytatódott egész hétvégén. Szóval én lemondtam arról, hogy az embert errefelé képesek meggyógyítani, ha valami baja van, de igazság szerint úgy tűnik azért meggyógyulok én magamtól is. Mindenesetre egy kicsit orosz rulett volt, mert vakbélgyanú ok, és ha mégis az, vagy az lett volna, akkor abba időnként bele is szokás halni.